Emberek! Az euró a szegények megmentője
A pénzügytan nagyjai által kételkedve fogadott közös európai pénz az elmúlt hat évben az Európai Unió működésének egyetlen valódi sikertörténetévé vált. Az általános árszínvonal a politikai megrázkódtatások, a terrorizmus és a kormányválságok, az új gazdaság kipukkadása és a 72 dolláros olajár ellenére a 2,1–2,5 százalékos sávban maradt. Még a három nagy tagállam költségvetési ámokfutása sem ásta alá az euró belső és külső erejét. Azok az országok, amelyek a stabilitási és növekedési egyezmény kicselezésére építették gazdaságpolitikájukat, rendre az unió leggyengébb teljesítményét érték el a növekedés és a foglalkoztatás terén, míg a sikerországok számára a stabilitási és növekedési egyezmény teljesítése gyerekjáték, akár tagjai az euróövezetnek, akár nem. Fontos megjegyezni: a nem tag sikerországok az egyezményben előírtnál lényegesen keményebb államháztartási politikát folytatnak, például az alkotmányban rögzített rendszeres költségvetési többletek elérésével és az államadósság párhuzamos csökkentésével. Csak a stabilitáson alapuló növekedés volt tartós.
Az EU új tagállamai számára paradox volna, ha az unió számos sikertelen részpolitikájában, például a mezőgazdaságiban való részvétellel kiválthatónak vélnék a sikerterületről való kimaradást. Nem kérdéses, hogy a minden vállalkozót érintő tranzakciós költségmérséklés a kis, nyitott országok állampolgárainak és cégeinek meghatározó. Még szembetűnőbb az, hogy ha egy országban nagy infrastrukturális fejlesztéseket kívánnak megvalósítani, akkor az árfolyamkockázat kiküszöbölése és a kamatszint konvergálása miatt e fejlesztések könynyebben és lényegesen olcsóbban (kisebb kockázati felárral) valósíthatók meg. Végül, az infláció mindig a legszegényebbeket sújtja, vagyis az EKB-ról belátható, hogy a szegények legjobb barátja.
Az unió közös pénzének mielőbbi bevezetését nemhiába támogatta és támogatja a közvélemény túlnyomó része minden olyan országban, ahol az állami gazdálkodás fegyelmezetlensége és az inflációs emlékek miatt az árstabilitás közérdek. Az sem kérdéses, hogy a bevezethetőséghez legfontosabb lépés, az államháztartás kiigazítása és reformja nem is főképp az euróért, hanem a növekedés fönntarthatósága miatt szükséges. Ha a 90-es évek elején a termelés- és foglalkoztatásbővítéssel járó kiigazítás és reform elméleti meglepetésnek számított, ma már gazdag irodalom tárgyalja, miért vált ez jellemzővé, Dániától Írországon át Spanyolországig. Vagyis tényszerűen nem igaz az a sokat hangoztatott, ámde csak erős modellföltevések mellett értelmezhető állítás, hogy a kiigazításnak jelentős növekedési és foglalkoztatási költsége lenne. Eközben az elmúlt negyedszázadban egyetlen statisztikát sem találunk annak a régi tévhitnek az alátámasztására, amely szerint átmenetileg nagyobb deficittel és nagyobb inflációval akár csak három-négy éven át nagyobb növekedés és nagyobb foglalkoztatás lett volna elérhető Európában.
