Pró és kontra
Pró – CSABA LÁSZLÓ
Euró nélkül nem megy!
A pénzügytan nagyjai által kételkedve fogadott közös európai pénz az elmúlt hat évben az Európai Unió működésének egyetlen valódi sikertörténetévé vált. Az általános árszínvonal a politikai megrázkódtatások, a terrorizmus és a kormányválságok, az új gazdaság kipukkadása és a 72 dolláros olajár ellenére a 2,1–2,5 százalékos sávban maradt. Még a három nagy tagállam költségvetési ámokfutása sem ásta alá az euró belső és külső erejét. Azok az országok, amelyek a stabilitási és növekedési egyezmény kicselezésére építették gazdaságpolitikájukat, rendre az unió leggyengébb teljesítményét érték el a növekedés és a foglalkoztatás terén, míg a sikerországok számára a stabilitási és növekedési egyezmény teljesítése gyerekjáték, akár tagjai az euróövezetnek, akár nem. Fontos megjegyezni: a nem tag sikerországok az egyezményben előírtnál lényegesen keményebb államháztartási politikát folytatnak, például az alkotmányban rögzített rendszeres költségvetési többletek elérésével és az államadósság párhuzamos csökkentésével. Csak a stabilitáson alapuló növekedés volt tartós.
Az EU új tagállamai számára paradox volna, ha az unió számos sikertelen részpolitikájában, például a mezőgazdaságiban való részvétellel kiválthatónak vélnék a sikerterületről való kimaradást. Nem kérdéses, hogy a minden vállalkozót érintő tranzakciós költségmérséklés a kis, nyitott országok állampolgárainak és cégeinek meghatározó. Még szembetűnőbb az, hogy ha egy országban nagy infrastrukturális fejlesztéseket kívánnak megvalósítani, akkor az árfolyamkockázat kiküszöbölése és a kamatszint konvergálása miatt e fejlesztések könynyebben és lényegesen olcsóbban (kisebb kockázati felárral) valósíthatók meg. Végül, az infláció mindig a legszegényebbeket sújtja, vagyis az EKB-ról belátható, hogy a szegények legjobb barátja.
Az unió közös pénzének mielőbbi bevezetését nemhiába támogatta és támogatja a közvélemény túlnyomó része minden olyan országban, ahol az állami gazdálkodás fegyelmezetlensége és az inflációs emlékek miatt az árstabilitás közérdek. Az sem kérdéses, hogy a bevezethetőséghez legfontosabb lépés, az államháztartás kiigazítása és reformja nem is főképp az euróért, hanem a növekedés fönntarthatósága miatt szükséges. Ha a 90-es évek elején a termelés- és foglalkoztatásbővítéssel járó kiigazítás és reform elméleti meglepetésnek számított, ma már gazdag irodalom tárgyalja, miért vált ez jellemzővé, Dániától Írországon át Spanyolországig. Vagyis tényszerűen nem igaz az a sokat hangoztatott, ámde csak erős modellföltevések mellett értelmezhető állítás, hogy a kiigazításnak jelentős növekedési és foglalkoztatási költsége lenne. Eközben az elmúlt negyedszázadban egyetlen statisztikát sem találunk annak a régi tévhitnek az alátámasztására, amely szerint átmenetileg nagyobb deficittel és nagyobb inflációval akár csak három-négy éven át nagyobb növekedés és nagyobb foglalkoztatás lett volna elérhető Európában.
Kontra – RÓNA PÉTER
Előbb felzárkózást!
Az eurózónához való csatlakozás értelemszerűen az egyik igen fontos gazdaságpolitikai eszköz feladását jelenti, hiszen nem mi, hanem Brüsszel, illetve az Európai Központi Bank fogja megszabni nemcsak a monetáris, hanem – gyakorlatilag – a fiskális politikánk sarokszámait is. Ezért az euróövezethez csak azt követően szabad csatlakozni, hogy a magyar államnak már nem lesz szüksége autonóm monetáris politikára és eszköztárra. Ez az idő akkor következhet be, amikor a magyar gazdaság már annyira hasonlít az EU fejlett gazdaságaira, hogy a rájuk szabott brüsszeli és frankfurti intézkedések ugyanúgy hatnak rá. Tehát az az elképzelés, miszerint a maastrichti feltételek teljesítése garancia arra, hogy a forint éretté válik a csatlakozásra, alapjaiban téves. A csatlakozás megalapozottságának kritériuma ugyanis elsősorban a reálszféra konvergenciája az eurózóna reálszférájával.
Ha a csatlakozás a reálszféra konvergenciája nélkül történik, a következmények katasztrofálisak lehetnek. Miközben a portugál gazdaság 1996–2000 között átlagosan 4 százalékkal nőtt, addig az euróövezethez történő csatlakozást követő öt évben kevesebb mint fél százalékkal (!). Az ír „csodatörténet” 9,7 százalékról 5 százalék alá esett. Az olasz növekedés eltűnt, míg a nem csatlakozó Nagy-Britannia, Svédország és Dánia a gazdasági növekedés gyors ütemét vagy fenntartotta, vagy pedig növelte.
A helyzet még ennél is rosszabb lenne, ha a tagállamok teljesítenék a maastrichti követelményeket. De az euróövezet gazdaságának 76 százaléka, a teljes unió gazdaságának 92 százaléka (!) a maastrichti előírások „mellőzésével” működik. Mi a várható eredmény, ha történetesen mi betartjuk a maastrichti követelményeket? Az, hogy a forint olyan szintre értékelődik fel, amelyen a magyar gazdaság végképp versenyképtelenné válik, miközben a kötvénytulajdonosok jelentős árfolyamnyereséget könyvelhetnek el. A jelenség megfigyelhető Szlovákia esetében. Az EMR II-be való belépés hatására (amelyet a kötvénypiacok lelkesen üdvözöltek) a korona 10,2 százalékot erősödött, a folyó fizetési mérleg pedig váratlan mértékű romlásnak indult.
Sajnos a magyar véleményformálók túlnyomó többsége átvette azt a hamis érvelést, miszerint az államháztartási reform, a költségvetési deficit csökkentése az eurócsatlakozáshoz kapcsolódik, azaz annak elnapolása önmagában megkérdőjelezi a reform iránti elkötelezettséget. Pedig a két folyamat és döntés egymástól független. Az államháztartási és az egészségügyi reformot a csatlakozástól függetlenül is meg kell csinálni. Nem azért, hogy az euróhoz csatlakozhassunk, hanem azért, mert érdekünk, mert a dinamikus gazdasági növekedéshez ez szükséges. Természetesen majd az euróövezethez is jó lesz csatlakozni, de csak akkor, ha (1) a magyar reálszféra konvergenciája eléri a megfelelő szintet, és (2) amikor a maastrichti feltételek egy ésszerűbb formát öltenek.
