Éltanuló vagy a leggyengébb láncszem?
Pedig a török gazdaság rendkívül látványos fejlődésen ment keresztül a 2001-es nagy pénzügyi válság óta, amely akkor a fizetésképtelenség szélére sodorta az országot. A krízist megelőző instabil kormányok egy befelé forduló, alacsony foglalkoztatási szintű, az állam által rossz hatékonysággal vezérelt, elmaradott szerkezetű gazdaságot hagytak örökül. 2001-ben hét százalékkal zuhant a GDP, az infláció 70 százalék fölé szökött, az államháztartás hiánya – EU-szabvány szerint – elérte a GDP 30 százalékát, a nettó államadósság pedig a bruttó hazai termék 92 százalékát.
Aligha gondolta volna akkor bárki is, hogy ilyen gyorsan rendbe lehet tenni a gazdaságot. Ehhez persze szükség volt a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodásra, de legfőképp arra a következetes, hosszú távra tekintő gazdaságpolitikára, amelyet Recep Tayyip Erdogan mérsékelt iszlám kormánya követett. Része volt ennek a privatizáció, a piacnyitás, a folyamatos – bár az utóbbi időben némiképp lassuló – szerkezeti reformok, de legfőképp a rendkívül szigorú fiskális politika, amelyet az éveken át a költségvetésnek a GDP öt százalékát (!) meghaladó elsődleges (azaz kamatfizetés nélküli) egyenlege jelzett. Az eredmények magukért beszélnek: az államháztartás hiánya tavaly a bűvös maastrichti három százalék alá csökkent, az államadósság várhatóan az idén megy a másik euróövezeti kritériumot jelentő 60 százalék alá, a kincstár kamatfizetését pedig sikerült a bruttó hazai termék 10 százaléka alá szorítani a 2001-es 23-ról, igaz, az adósság átlagos lejárata még mindig igen rövid. A fiskális fegyelem más területekre is jótékony hatással volt. Az évtizedekig 60-80 százalékot kitevő infláció tavaly 7,7 százalékra mérséklődött, a tőzsdeindex 2002 októbere és 2006 februárja között 400 százalékkal nőtt, a GDP a tavalyi hét után az idén hat százalékkal bővülhet, és a portfólióbefektetések mellett a működő tőke is felfedezte az országot, ez évben a tavalyi tízmilliárd dolláros rekord is megdőlhet. Hozzátehetjük mindehhez, hogy Ankara a tavaly októberi kedvező döntés nyomán a jövő héten nyithatja meg a csatlakozási tárgyalások első két fejezetét az Európai Unióval, jóllehet a belépésre 2015 előtt nincs esélye.
Mi hát a bajuk a spekulánsoknak Törökországgal? Legfőképp a folyó fizetési mérleg hiánya, amely 2005-ben a GDP 6,3 százalékát tette ki, és az idei első négy hónapban 42 százalékkal nőtt a tavalyi azonos időszakhoz képest. Mint azonban az előbbiekből kitűnik, ez igen kevéssé magyarázható a török kormány laza fiskális politikájával (ellentétben Magyarországgal), sokkal inkább a beruházási boomra, a felértékelődő valutára és a növekvő energiaimport-számlára vezethető vissza.
A magyar szemmel még így is kedvezőnek mondható egyensúlyi mutatók ellenére spekulációs támadás indult meg a török líra ellen, amely néhány hét alatt mintegy 20 százalékot vesztett az értékéből, miközben az ötéves kötvényhozamok 18 százalék fölé ugrottak. A leértékelődés miatt dráguló import viszont megtörheti a dezinflációs trendet. Májusban nagy meglepetésre már másodszor haladta meg a kilenc százalékot az éves infláció, ez kétségessé teszi az év végére tervezett öt-, plusz-mínusz kétszázalékos cél elérését. Az április óta hivatalában lévő Durmus Yilmaz jegybankelnök a függetlenségét csak nemrég visszanyert intézmény élén nem is igen tehetett mást, mint előre hozta a kamatmeghatározó ülést, amely 175 bázisponttal 15 százalékra emelte az irányadó rátát. A vártnál nagyobb kamatemelés az első volt az elmúlt öt évben. A befektetők megnyugtatására még akkor is szükség volt, ha a maginfláció amúgy a tervek szerint alakul, a rekordnagyságú, 60 milliárd dolláros devizatartalék pedig viszonylag nagy mozgásteret nyújt az intervenció lehetőségét nyíltan felvállaló központi banknak. A hitelesség és kiszámíthatóság ugyanis egy inflációs célt követő jegybanknak drága kincs, ellenkező esetben a világ minden részéről odasereglő spekulánsok bizonyosan nem utasították volna el a „felhívást a keringőre”.
A líra leértékelődése és a hitelek drágulása egyébként kedvező hatással is lehet a belső kereslet visszafogása, illetve a kereskedelmi mérleg javulása nyomán. A nagy kérdés inkább az, hogy a mostani események vajon eltántorítják-e a jövő évi választások előtt Erdogan kormányát a fiskális szigor és a piaci reformok következetes folytatásától. Mert az eddigi látványos eredmények sem feledtethetik el: Törökországnak nagyon mélyről kell felkapaszkodnia, és könnyű oda visszacsúsznia.
