"A legnyilvánvalóbb vétkeseknek a bankárok kínálkoznak"
A legnyilvánvalóbb vétkesnek a vezető bankárok kínálkoztak. Ők irányították azokat az intézményeket, amelyek hosszú időn keresztül hatalmas profitokat hoztak össze, miközben rosszul mérték fel a kockázatokat, majd a baj bekövetkezte után állami segítséget kértek, arra hivatkozva: túl nagyok, hogy veszni hagyják őket. Arrogánsnak és túlfizetettnek látszottak, akiket könnyű volt demonizálni.
Miként ítéljük meg azonban a politikai környezetet? Miért nem volt szigorúbb az ellenőrzés és a szabályozás? Nem arról van szó, hogy a politikusokat egyszerűen megvásárolták, inkább ők győzték meg magukat, hogy a pénzügyi innováció megnyitja a kapukat a nagyobb prosperitás, a kiterjedtebb lakástulajdonlás és – természetesen – a választási siker előtt.
A kormányok csaknem mindenütt sebezhetők, és a politikusok a támadások kereszttüzében állnak. Kormányzatok omlottak össze, Csehországban, Magyarországon, Izlandon, Írországban. Időről időre zavargások és sztrájkok bénítják meg Franciaországot, Görögországot, Thaiföldet. Nagy-Britanniában a képviselői költségtérítések közel két évszázada nem tapasztalt botrányt váltottak ki a törvényhozásban.
A válságok utáni vádaskodásoknak hosszú történetük van, és szabályos időközönként viszszatérnek. Amerikában az 1870-es évek eleji tőzsdei boomot követte az 1873-as összeomlás, amely után megindult a boszorkányüldözés, a felelősök felkutatása. Később, 1907-ben J. P. Morgan személyében a piac megmentőjét ünnepelték, utóbb azonban őt kiáltották ki közellenségnek.
A 30-as években a bankárokat és a pénzügyminisztereket vádolták, az évszázad hátralévő részében azonban ezek a jelenségek eltűnni látszottak. A támadások ma nem korlátozódnak a politikai és a pénzügyi establishmentre. A kritikusok már eszméket és érdekeket is megpróbálnak beazonosítani a pénzügyi és a gazdasági problémák okaiként.
Ebben a tekintetben a jelenkori válságra nem alkalmazhatók a történelmi analógiák, mert úgy tűnik, mintha a pénzügyi innovációt a technológiai és intellektuális újítások hozták volna magukkal. Gazdasági válságról lévén szó, a bajok intellektuális gyökereit elsősorban a közgazdászok munkásságában keresik, ők – néhány kivételtől eltekintve – hiteltelenné váltak. A racionális várakozások elméletének megalkotója, Robert Lucas 2003-ban például kijelentette, hogy a depressziók megelőzésének központi problémáját sikerült megoldani, az összes gyakorlati vonatkozásban és évtizedekre előre. Larry Summers, a jelenlegi elnöki főtanácsadó korábban úgy vélte, a pénzügyi és monetáris sokkhatások a feltételezettnél gyengébb szerepet játszanak a depressziók kialakulásában. Ha pedig a gazdaság kiszámíthatónak tűnt, és oly sok lehetőség kínálkozott a válságok kezelésére, nyilván kevésbé volt fontos a melléfogások elkerülése.
Más tudományos területek művelői védettnek látszottak a közgazdaságtanban tevékenykedő kollégáikat érő megaláztatásokkal szemben. Tény azonban, hogy más akadémiai ágazatokban és a kultúra összességében tapasztalt divatok és fejlemények ugyanúgy hozzájárultak az abszurd kockázatok vállalásához és a komplex értékpapír-technikák elfogadásához. A kultúra mai irányzatait időnként a „posztmodernizmus” fogalmában egyesítik, amelyben a rációt a megérzés, az intuíció helyettesíti.
A posztmodernizmust nagyrészt a technológia hozta magával, amellyel erősen kétértelmű kapcsolata van. Ellentétben a működésükben könnyen megérthető gőzgépekkel vagy régi autókkal, a modern közlekedési eszközök annyira bonyolultak, hogy az üzemeltetőik valójában nem is értik, miként működnek. Az internet pedig létrehozott egy világot, amelyben a logika háttérbe szorul az egymáshoz illesztett, meghökkentő képekkel szemben. A posztmodernizmus eltávolodik az úgynevezett „modern kor” racionális kultúrájától. Sokan már a középkori élettel keresnek analógiákat, amikor nehéz volt megérteni a világot, és amikor azt tartották, hogy a környezetünket démonok és misztikus erők uralják.
Az utóbbi években a globális pénzügyek is posztmodern jelleget öltöttek: a hagyományokra és a történelemre nem korlátozó tényezőként tekintettek, hanem ironikusan hivatkoztak rájuk. A korszak csúcsán a pénzvilág nagy játékosai absztrakt műalkotások roppant drága gyűjteményeit halmozták fel. A posztmodernizmussal járó hanyagság és a valóság megvetése olyan gondolkodásmódot teremtett, hogy az egész világ az állandó képlékenység és helyváltoztatás állapotában van, végső soron pedig minden mulandó és értelmetlen, mint maguk a részvényjegyzések.
Létrejött egy szövetség az innovatív eszközöket kínáló pénzügyi szakértők és a könnyített szabályozás elvét elfogadó politikai elit között, ehhez társult a kísérletezést támogató és a hagyományos értékeket elutasító légkör. Az eredmény az lett, hogy minden érték – beleértve a pénzben kifejezettet is – önkényesnek és alapjaiban abszurdnak látszott. Amikor pedig a megérthetőség hiánya – további prosperitás helyett – bukást és gazdasági összeomlást hozott, akkor dühödt reakciók jelentkeztek. A bűnösök felkutatása ebben a helyzetben inkább a középkori boszorkányüldözésre emlékeztet, amellyel akkor egy rendezetlen és ellenséges univerzum értelmét próbálták megtalálni.
A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora
