Kincsvadásznak lenni jó – de mennyit érhetnek ma a nagymama bútorai?

Bejárta a sajtót az elmúlt hetekben annak a felbecsülhetetlen értékű hegedűnek a híre, amely a raktárukban lapult egy komód mélyén. Ahogy számos interjúban elmondta, a hegedű a dachaui haláltáborban készült, Franz Kempa lengyel mester a készítője, az egyetlen máig fellelhető olyan hangszer, amit egy náci haláltáborban készítettek. Még nem tisztázott, hogyan és miként került Magyarországra, dr. Katona Szandra a tárgy történetének nyomozását tovább folytatja. A Világgazdaság arról kérdezte, merrefelé tart ma a hazai műtárgy kereskedelem, és mit ad a szakmának a Kincsvadászok című műsor. 

Az elmúlt 20-30 évben nagyon megváltozott, hogy mit gondolunk a régi tárgyakról. Kiment a divatból az antik bútor, a műtárgyak gyűjtése?
A magyar tárgykultúrát megtépázta a történelem. Van egy szűk értelmiségi réteg, akinek fontos, hogy legyenek antik tárgyai, de egyre kevesebben vannak. Azon túl, hogy a szocializmus idején a polgári kultúrát nem preferálták, az elmúlt évtizedekben is teljesen átalakult a műkereskedelem. A 90-es évek ma már aranykornak számít. Abban az időszakban egy galériába bemenni egy életszínvonalat jelentett. Akkor egy jobb darab másfél millióba is került, miközben a fizetések sokkal alacsonyabbak volt.

Pont egy ilyen sikerdarab volt akkoriban a sokfiókos írószekrény, a tabernákulum. Mindet eladták a kereskedők, millió feletti árakon. Ha ma megnézem a neten a kínálatot, azt lehet mondani, nem lettek ezek a bútorok sokkal drágábbak.

Szerintem olcsóbb lett. Sőt, olcsóbbak, mint a közkedvelt áruházakban árusított modern, tömeggyártás során készült bútorok. Miközben azzal küzdünk, hogy egy 200 éves biedermeier darab hosszas és szakszerű restaurálását nagyon nehéz az árban realizálni. Holott mindenki tudja, hogy a mesteremberek más területeken milyen árakon dolgoznak. Két-három évtizeddel ezelőtt nem volt ennyi bútorgyártó cég és üzlet. Voltak az antik üzletek, néhány bútoráruház és kettő között a second hand bútorok, amiket Hollandiából vagy Ausztriából hoztak be. Aki nagyon egyedit akart, az asztalossal csináltatott valamit. Aztán elárasztott bennünket a külföldről érkezett tömeggyártás, lenyomta az árakat, és megszüntette a second hand piacot. Az embereknek két lehetősége van, vagy a tömeggyártásból vásárolnak vagy régi darabokat keresnek. Árban nem lesz különbség, csak egy kétszáz éves biedemeier ülőgarnitúra még száz év múlva is használható lesz.

Ráadásul a minimál stílus térnyerésével is erősen kiszorultak a régi tárgyak, bútorok a lakásokból. Fog ez vajon változni?
Az a vásárlóréteg tűnt el, aki egy klasszikus, polgári enteriőrt rendezett be, amikor vett egy komódot, egy fotelt, egy tükröt. A nemzetközi lakberendezési magazinokban egy minimál lakásba is mindig becsempésznek egy-egy régebbi darabot. A fiatalok ezt már látják, ők hajlandóak is vásárolni, de még csak egy-két tárgyat, esetleg egy festményt. Ahhoz, hogy újra virágozzon az antik tárgyak kereskedelme, sokkal több vevő kellene.

A külföldi Z generációs gazdag fiatalok kortárs művészetet vesznek, mert azt jó befektetésnek látják. Ön mint kereskedő és befektető miként kalkulál a megtérüléssel a régi tárgyak esetében?
A bútorok vásárlóinak első számú szempontja ma már a használhatóság. Az eladások zömét ez adja, nem pedig a magasan pozicionált, kiemelt kvalitású műtárgyak. Azt keresik, ami funkcionális ma is. Húsz évvel ezelőtt mindenki írószekretert keresett, ami mellé le lehetett ülni írni. Most ezektől a daraboktól rettegünk, mert a vásárlók megkérdezik, jó, jó, de mit csináljak vele, ki ül oda egy komód elé. Másrészt a kisebb darabokat kedvelik, mert kisebbek a lakások. Most sokkal inkább választanak egy konzolasztalt, ami kinyitható játékasztalnak. Ahogy a háború után a panellakások építésekor kiszorultak a tálalószekrények, mentek a sufniba, meg a telekre. A könnyed, légies darabokat keressük, mert ezeket lehet jól eladni. A minőségi antik darabok száma jelentősen megcsappan, egy-egy jó gyűjtői darab lassan ritkaságszámba megy.

Mi a helyzet a keleti szőnyegekkel? Két évtizede versengtek értük a gyűjtők, sok százezres árakon árverezték ezeket.
Ez is átalakult. Akkor még értékálló befektetésnek számított egy szép szőnyeg, ma már itt is a funkcionalitás a döntő szempont, így mi is átálltuk a magas minőségi, de új szőnyegekre. Ezeket is lehet jól adni, akkor is, ha valaki költözik, vagy cserélni akar. Ha valami környezettudatos, akkor ez az. Rongyos antik darabokat szinte lehetetlen eladni, csak a használható javított szobai állapotú hibátlan szőnyeget keresik.

Érdekes módon ez a szempont kevésbé jön át, az emberek még kevésbé gondolkodnak abban, hogy a régi bútorok mentése és vásárlása valódi zöld gondolat.

Ezt tényleg nem értem. A régiségkereskedelemnek azért nem itt kellene tartani. Mert aki valóban környezettudatos szeretne lenni, az nem a tömeggyártásban készülő, gyakran silány, műanyag bútorokat választja. Itt van mellettem egy 200 éves darab, új kárpittal, rugózattal. Miért nem ezeket tartjuk körforgásban? Ráadásul amikor a férjem restaurálta, minden munkafolyamatban természetes anyagokat használt, és nem keletkezett szemét. Egy hónap alatt gyűlik össze egy kis vödör szemét, mert mindent fel tudunk használni. Semmiféle egészségre ártalmas anyagot nem használunk, ennél fenntarthatóbb és természetesebb eljárás nincsen. Az embereknek néha vannak fenntartásaik, hogy ezek az ódon tárgyak koszosak, büdösek, de hát ez nem így van.

Csak a felújított bútorokat keresik a vásárlók?
Szinte kizárólag azt lehet eladni, ami lakáskész, be kell vinni, és lehet használni. Rohanó világban érünk, senki nem akar hónapokat várni egy restaurálásra, minden azonnal kell. Persze hozzájárul ehhez az is, hogy nagyjából kihalt a restaurátor szakma, a kárpitos nem ért a régi rugózáshoz, illetve a fuvarozás is nagyon drága lett. Az internet világában mindenki megszokta, hogy megrendeli a tárgyat és az két nap múlva ott van. Mi ezt a rést találtuk a pajzson, ott vannak a honlapon a bútorok, megnézik, megveszik. Az esélytelen, hogy leviszek valakit a raktárba és hosszan magyarázom, hogy milyen szép lesz majd az a romos komód a felújítás után.

Elsők között voltak, akik online galériát indítottak. Miért döntöttek így?
Ma már nem kell a Falk Miksa utcában dolgozni ahhoz, hogy valaki kereskedni tudjon, a vidéki kúriánkban működik a mi galériánk. Nagyjából az első online galéria voltunk, minden tárgyat megtalálnak a weboldalunkon. De aki eljön hozzánk, megkapja a személyes élményt is, már út közben átszellemül, ráadásul itt nincs tömeg, tudunk a vásárlóinkkal foglalkozni.

Mi a szakma jövője? Egy szűk hobbista réteg vásárol majd antik tárgyakat? Vagy a minimál korszak után bármikor berobbanhat egy másik kor, ahol újra a régi felé fordulunk?

A divatban bármi előfordulhat, a média is sokat segíthet ebben, de azt hiszem, az a korszak már soha többet nem jön el, ami a 90-es évek végén, az ezredforduló környékén volt. Ma már egyre kevesebb a jó darab. Még 15 éve is tudtunk komoly, nagy értékű darabokat venni, ez most nincs így, egyre kevesebb a jó tárgy. Ki se tudnánk szolgálni, ha hirtelen komoly igény jelentkezne. Ez egy folyamatosan szűkölő piac, de egy szűk esszencia. Az fog tudni életben maradni, aki egy jó ízlésvilággal összeválogatott tárgyakkal, méltó, megfelelő környezetben. A filmekből ismert dohos, zsúfolt, kis ószeres boltoknak vége, oda már nem mennek be, ez a korszak elmúlt.

Többször elmondta, hogy a Kincsvadászok műsort a kultúrmisszió miatt vállalta elsősorban, hogy újra kapjon figyelmet ez a szakma, a régi tárgyak szeretete. Mi a műsor hozadéka?
Nagyon sok pozitív visszajelzés kapunk a fiatal generációtól, sőt gyerekektől, mert olyan tárgyakkal találkoznak, amivel máshol nem. Ez felkelti az érdeklődésüket a múlt iránt. A kincsvadászat minden emberben benne van, ez adja a műsor sikerét. Olyan izgalmas valamit találni a pincében vagy a padláson. Ha ez újra felszínre kerül, akkor már nincs elveszve ez a világ. A műsorral most elültetjük a magokat, aztán bízunk benne, hogy egyszer termőre fordul. Jelen pillanatban sokkal több az eladó, mint a vásárló, most mindenki pénzt szeretne csinálni egy régi gumicsizmából is.