Fantomok harca a befektetési piacon

Bármilyen befektetési struktúra elengedhetetlen eleme a legtágabban értelmezett befektetővédelem. Ez pedig a transzparenciát és a verseny egyenlőségét biztosító prevenciós garanciarendszerből, valamint az esetlegesen bekövetkezett vagyoni hátrányt ellensúlyozó intézményesült kompenzációs háttérből áll. A befektetési alapok sokrétű és kifinomult garanciarendszerrel működnek, de a kompenzációs háttér itt is hiányzik. Ennek oka egyébként a szabályozás egészét átható, egyetlen ponton sem feloldott ellentét a közös tulajdoni struktúra, a megbízási jogviszony és a deklaratív értékpapír között.



A unit-linkedeknél viszont prevenciós befektetővédelmet sem találunk. Természetesen még sugallni sem kívánjuk azt, hogy itt nincs biztonságban a befektetők pénze. Az viszont egyértelmű, hogy különbség van a harsány hírleveleknek a verseny által kikényszerített információszolgáltatása, illetve a törvényben kötelező alaki és tartalmi elemekkel megkövetelt adatközlés között.



Még nagyobb az eltérés akkor, ha a kockázatok feltárásáról beszélünk. A legbiztonságosabb hazai pénzpiaci alap kibocsátási tájékoztatójának is kelléke a kockázatok bemutatása. A biztosítós ügyfelet azonban csak lehetséges, de nem kötelezően szükséges tájékoztatni arról, hogy befektetése milyen piaci veszélyeknek van kitéve. Ezek ismeretében értékelhető igazán, hogy az alapkezelők miért berzenkednek a nem ismert stratégiával, portfólióval és kockázattal működő biztosítói eszközalapok és a transzparens befektetési alapok teljesítményének összevetésétől.



A tanulmány talán "legvitaindítóbb" megállapítása szerint a "befektetési alapok esetén sem a hosszú távra szóló gondolkodás, sem az életkockázatok elemzése nem szerepel a befektető tipikus megfontolásai között". A szerző ezzel egy következményt okká transzformál, figyelmen kívül hagyva az éppen általa hangsúlyozott eltérő szabályozási hátteret. A nyílt végű befektetési alapoknál ugyanis törvényi előírás az azonnali visszaválthatóság, amely mellé a nulla százalékkal adózó hozam és a befektetési kedvezmények elhanyagolható mértéke társul. Ez összességében a rövid távú invesztíciónak kedvez, ami az utóbbi időben a forgalmazási jutalékok tekintetében esztelen árversenyre késztette a szereplőket. Amíg tehát az alapok a jogviszonyt alapvetően meghatározó és a piaci folyamatokat determináló törvényi kötöttségekkel működnek, addig a unit-linkedeknél a magánjogi jelleg dominál, hiszen a biztosító az ajánlat kialakításánál, illetve a portfólió menedzselésénél meglehetős szabadsággal járhat el.



A szerző kiemeli a unit-linkedek kedvező antiinflációs hatását, és ezért a konstrukciót az állam által még nagyobb mértékben támogatandónak tartja. Megjegyzendő azonban, hogy az antiinflációs hatás önmagában a fogyasztás elhalasztásából adódik, így az tőkevolumen és nem befektetési időtáv kérdése. Téves tehát annak a kijelentése, hogy a rendeltetésénél fogva nagyobb és az adószabályok által tovább erősített likviditású nyílt végű alapoknál elenyésző az antiinflációs hatás. Más oldalról viszont ezzel a retorikával -- és ezt az alapok példája kitűnően mutatja -- igencsak bajos a befektetési kedvezmények mellett érvelni.



A pénzügyi kormányzat ugyanis úgy igyekszik kordában tartani a pénzromlást, hogy a fogyasztást is minden lehetséges -- sőt normális piacgazdaságban lehetetlen -- eszközzel növelni akarja. És honnan lehet a legolcsóbban pénzt szerezni a fogyasztás növelésére? Az állampolgárok saját (valós vagy potenciális) befektetéseiből, azaz a saját jövőjük feléléséből. Ezt a feketelevest már nemegyszer felszolgálták a befektetési alapoknak. A biztosítók most abban a kényelmes helyzetben vannak, hogy tanulhatnak egy fejlettebb terület tapasztalataiból.



A befektetési alapkezelők nagyon rokonszenves utat választottak azzal, hogy nem bizonytalan előnyök kiharcolására törekszenek a jogpolitikai szándékok lobbista alakításával, avagy a változékony befektetői hangulat időleges, kampányszerű megdolgozásával. Ehelyett a befektetési kultúra fejlesztése mellett tették le a voksot, ami nem kecsegtet látványos sikerekkel, viszont hosszabb távon az egyedül járható út. Ezt jól szolgálják az önszabályozás már elért eredményei, bár utópisztikusnak tűnnek azok a törekvések, mellyel ezt a "céhszemléletet" az írott jog mellett vagy főleg helyett akarják alkalmazni.



A biztosítóknál viszont nem látunk mást, mint a termék eladására koncentráló agresszív marketinget. Kialakult garancia- és szabályrendszer hiányában az "öngondoskodás" szentimentálisan idealizált fogalmát állítják a középpontba, ami befektetési szempontból teljesen irreleváns. Az invesztíciós vetület bemutatásánál pedig a valós tartalom elsikkadásával, a felkészületlen ügyfelek megtévesztésére alkalmas módon veszik át a befektetési alapkezelésben kialakult fogalomkészletet, sőt egyes reklámanyagokban az elnevezés védelmére vonatkozó törvényi rendelkezés kifejezett megsértésével is találkozhatunk. A befektetési teljesítmények mérésének egzakt kritériumai viszont még akkor is ugyanolyan jelentősek maradnak, ha az ügyfél hosszú távra fektet be, és a konstrukciónak van egy biztosítási eleme is.



Amíg a biztosítók nem hajlandóak a hozamok és a kockázatok akár törvényen, akár önszabályozáson alapuló egységes elvek szerinti bemutatására, addig nem lehet csodálkozni a felpanaszolt biztosításellenes hangulaton. Egyébként a szereplők önmagukat is becsapják azzal, ha azt hiszik, hogy a kritikán aluli színvonalú befektetési kultúra közepette a unit-linkedek térnyerése megalapozott befektetési döntések eredménye. Azt ugyanis döntő részben a professzionális ügynöki munkának és a bonyolult szerződések megfelelően apró betűs rendelkezéseinek köszönhetik.



Egyébként se legyenek illúzióink: a befektetéskezelés valamennyi szegmense jelenleg az "olyan, mintha lenne" állapotában leledzik. Ez pedig egyaránt alátámasztható a szabályozási háttér bizonytalanságaival, a kezelt tőke szerény méretével és a jogpolitikai szándékok kiszámíthatatlanságával. A verseny egyenlőségének megteremtése azonban mindenképpen jó lenne.



Az alapkezelők példája megmutatta, hogy az összefogás valamennyi szereplő érdeke, hiszen az így generált kiszámítható növekedésből kisebb-nagyobb részben, de mindenki részesült. Remélhetőleg a verseny a biztosítókat is rákényszeríti az önszabályozásra, az pedig a magyar tőkepiac fejlődésének mérföldköve lenne, ha a szabályozási minimumban a különböző területek között is konszenzus alakulna ki. Őszintén bízunk abban, hogy a közös érdekek és normák tisztázásával a piaci szereplőknek a fantomok harca helyett nem a szélmalomharcot ajánljuk.



A szerző a Világgazdaság munkatársa