Észak-Afrikában döntően szociális alapú zendüléseknek vagyunk a szemtanúi, azaz spontán és szervezetlen politikai tiltakozásoknak a fennálló politikai intézmények és elosztási rendszerek ellen. Hatásukra ott, ahol a Nyugatnak (elsősorban az Egyesült Államoknak) komolyabb befolyása volt és van, vagyis Tunéziában és Egyiptomban, a katonai elitek – egyébként az arab világra jellemző módon – államcsínyekkel elmozdították az évtizedek óta hatalmon lévő elnököket, Zín el-Ábidín Ben Alit és Hoszni Mubarakot. Valószínűleg ugyanez fog bekövetkezni előbb vagy utóbb Jemenben is, amely szintén az Egyesült Államok egyik térségbeli szövetségese. Ezekben az országokban a változások hatására kibővül majd a politikai elit, és egy a korábbinál puhább, a politikai iszlám által jobban érintett autoriter rendszer jön létre, de struktúráját tekintve nem változik a politikai rendszerük.
Líbia azonban több szempontból is különbözik az előbbiektől. Először is abban, hogy Moammer Kadhafira és rendszerére nem volt komoly hatása sem az Egyesült Államoknak, sem pedig az európai nagyhatalmaknak. (Az, hogy beszélő viszonyban és üzletileg kapcsolatban voltak vele, nem jelentette, jelenti azt, hogy politikai hatásuk is volt, van rá.) Másodszor, abban is különbözik, hogy Líbia lényegében elhelyezhetetlen a nyugat-európai, a kelet-európai és az észak-afrikai társadalmak közötti politikai különbséget jelző posztmodern, modern és premodern fogalmi skálán. Az itteni társadalom ugyanis – hasonlóan a jemenihez – politikai tekintetben még a premodern Tunéziához és Egyiptomhoz képest is a prehistorikus korszakban él. Líbiában ugyanis a politikai lojalitás döntő tényezője továbbra is a törzsiség, s ezt az évszázados, piramisszerű rokonsági hálózaton (törzs, klán, család) alapuló tradíciót és viszonyrendszert sem az olajból szerzett gazdagság, sem a posztmodern eszközök használata (mobiltelefon, laptop, internet), sem pedig Moammer Kadhafi forradalma nem volt képes felülírni.
Harmadszor: Líbia abban is eltér Tunéziától és Egyiptomtól, hogy itt a hadseregen belül is érvényesül a líbiai társadalom törzsi jellege, a légierőt és haditengerészetet kizárólag Kadhafi törzse (Kadádfa), a szárazföldi haderőt pedig többnyire a vele szövetséges törzsek tagjai alkotják. A líbiai vezető – az ellene a hadsereg vezetői által szervezett merénylet- és államcsínykísérletek (1969, 1975, 1977, 1985, 1993) hatására – elhanyagolta a líbiai haderőt. Rendszere idővel egyre inkább a saját maga által létrehozott fegyveres testületekre (a negyvenezer főt számláló Népi Milíciára, a háromezer fős Forradalmi Gárdára, a kétezer fős Pánafrikai Légióra), illetve a fiai által vezetett fegyveres testületekre (például a kétezer fős Khamísz Brigádra) támaszkodott. Ráadásul a líbiai paramilitáris erőkben viszonylag nagy számban szolgálnak külföldiek – elsősorban afrikaiak. Az állami erőszak-monopólium ilyen módon való privatizálása vezetett napjainkban oda, hogy egyrészt a hadseregből csak igen kevesen csatlakoztak a lázadókhoz (elsősorban a szárazföldi erőktől), másrészt, hogy a felkelőknek – az ENSZ BT 1973. számú határozatáig – igen brutális fegyveres támadásokkal kellett szembenézniük. Végül egy negyedik különbségről: bár a Kadhafi ellen megkísérelt államcsínyek azt a látszatot keltik, hogy a Dzsamáhirija vezetőjének időről időre mindig akadt belső ellenzéke, valójában a líbiai másként gondolkodók társadalmi-politikai hatása eddig lényegében elenyészőnek volt tekinthető.
Mindez azért fontos, hogy tudjuk: most, hogy az Egyesült Államok kihátrált a március 20-án megindított katonai akcióból, Oroszország és Kína egyre erőteljesebben bírálja a beavatkozást, az arab világ pedig tanácstalan abban, hogy mennyire legyen kritikus az akcióval kapcsolatban – Európa egy ilyen Líbia konszolidációjáért vállalt politikai felelősséget.
Nem irigylem magunkat…
A szerző biztonságpolitikai szakértő
