Érzelmi alapon veszünk autót, mintha kocsmába mennénk

Korábban azt mondta, az ember legbiztonságosabban négy-öt kilométer per órás sebességgel közlekedik, biológiailag ugyanis alkalmatlan a gyorsabb tempóra. Ily módon mennyire kényszerülünk bele, hogy jogosítványt szerezzünk, fair elvárás-e, hogy autót vezessünk?

Van, aki már hároméves korában tudja, hogy autóvezetéssel, -versenyzéssel szeretne foglalkozni, mások hamar rájönnek, nem ez az életcéljuk, és olyannal is találkoztam, aki csakis a munkája miatt tanult meg, ami ebből eredően nagyon frusztrálta őt. Nagyon sok oka van annak, ha valaki szorong, hogy volán mögé kell ülnie: lehet az a bezártság, a kis légtér vagy esetleg szervi baj. Egyébként ezek az emberi reakciók visszaesőben vannak, hiszen feljövőben van egy olyan réteg, amely nem a kocsira fókuszál, hanem hogy mi a legmegfelelőbb neki és a környezet számára. Hamarosan ez a hozzáállás lesz cool, menő, nem mellesleg oldja is a feszültséget, ha variálunk a közlekedési eszközök között.

Okozhat-e traumás élményt, ha a vezetői vizsgáján valaki megbukik?

Minden olyan nem várt változás, amely fizikai vagy lelki kiszolgáltatottsággal jár, okozhat traumát, így a vezetői tanfolyamon szerzett tapasztalat is. Nagyon ritkán, de hallok olyanról, hogy az oktató üvöltözése vált ki negatív élményt, különösen a nőknél. A hölgy tanulókról köztudott, velük másképpen kell az oktatás során bánni, több empátiára van szükségük, és érzékenyebbek, mint a férfiak, noha közben nagyon is jól tudnak ők vezetni, sokan lesznek belőlük profik, hivatásosok. Váltottak már oktatók a nem megfelelő hangnem vagy igazságtalanság miatt, de arra is volt példa, hogy a diák inkább abbahagyta a tanfolyamot, és azóta sem akar többé részt venni benne.

Míg a mindennapi életben kerüljük a konfrontációt, autóba ülve úgy érezzük, szuperhős-tulajdonságokkal leszünk felruházva, és sérthetetlenek vagyunk. Akkor mégis miért szakad el a cérna sokaknál vezetés közben?

Jó a felütés, mert a gépjármű mintha tényleg megsokszorozná az erőnket. 

A másik, hogy autóban ülve könnyebben őrizhetjük meg anonimitásunkat, és nehezebben vagyunk számonkérhetők. Ha büntetlenül meg tudunk lépni azok után, hogy egy kereszteződésben előbb ledudáltunk valakit, majd az öklöt rázva tudtára adtuk, hova menjen és mit csináljon inkább, akkor a káros következményeket magunk mögött hagyva nyertessé válunk. Sok sofőr mégis meglepődik azon, hogy ezek a szituációk félelmet váltanak ki az utastársaikból. Ha ugyanis nincs retorzió, megváltozik a kockázatészlelésünk, ez valójában egy szubjektív folyamat.

A tipizálás az utakon is bevett szokás. Mit érez a pszichológus, ha tolatni nem képes női sofőrökről, vadul előző román kamionosokról vagy irányjelzőt nem használó BMW-sekről hall? 

Az általánosítás mindig is az életünk része lesz, a kategóriák gyártása az emberi agynak egy természetes folyamata. 

A sztereotipizálás egy szélsőséges verzió. Mindenki szeret valahova tartozni. Vegyük példának a futballszurkolókat: egy része azért megy meccsre, hogy a saját csapatát éltesse, míg egy másik réteg az ellenfelet szidja, esetleg fizikai konfliktusba is keveredik egy mérkőzésen. A klubomat magasztalni, a másikat degradálni és az e kettő közötti különbséget felnagyítani segít abban, hogy pozitív képet fessek magamról saját magam számára. Ugyanez igaz az autóvezetésre is. Mondjuk, van mellettem az enyémnél egy jóval drágább kocsi, amelyik bármikor meg tudna előzni, és titkon vágyom is arra a luxusra, amit nyújt, de mégis inkább gyártok köré egy negatív mítoszt, kvázi elfogadhatóvá teszem, hogy miért nem lehet az enyém, miért nem fogok soha a tulajdonosai közé tartozni. Olyanokat, hogy: nagy, drága, és a terepjárósok egyébként is mind bunkók… Sokszor merül fel a bajor autómárkákkal kapcsolatban is a kérdés, hogy akkor minden ilyen típust vezető sofőr agresszív. Miközben nem tudjuk a történet pontos hátterét. Lehet, hogy éppenséggel céges járműve van, vagy márkahű az illető, esetleg ebben fér el – számtalan más oka is lehet. Ha könnyebben be tudunk sorolni valakit valahová, ki tudjuk számolni, hogy mi várható tőle, jobban érezzük magunkat – ez megmagyarázható, ám egyben káros, veszélyes emberei reakció. Nem azon kell gondolkodni ugyanis, hogy ki ül a volán mögött, milyen drukker vagy milyen színű a feje, hanem hogy miként közlekedik, betartja-e a szabályokat, és én is követem-e őket. Nem kell ezt túlgondolni, ha így teszünk, egy csomó feszültségtől megkímélhetjük magunkat.

Az elektromos járművek esetében a fentebb említett gázfröccsös példa nem érvényesül. Naivitás ezért kevesebb agresszióra számítani az ezeket vezetőktől?

Már láttam olyan karikatúrát, amely kifejezetten femininnek ábrázolja az elektromos kocsi sofőrjét, másik megközelítés, hogy az az igazi férfi, aki benzines személygépkocsit hajt. Ez egy másfajta közlekedési mód, mint amit megszoktunk, nem biztos, hogy még el tudják helyezni a fejükben az emberek. A használói elsősorban racionális érdekek miatt döntöttek mellette. Érdekes, amint kiderült róla, hogy gazdaságos, sok helyen ingyen tölthető, vagy díjmentesen parkolhatnak vele, rögtön elterjedtek a zöld rendszámok. 

Ezt élik meg most az elektromos autósok, sőt a rolleresek is. Tíz év múlva ez már nem lesz téma.

A Magyar Pszichológiai Társaság mellett tagja egyebek között a Magyar Repülőorvosi Vizsgálók Egyesületének, ahogy az Európai Vasúti Ügynökségnek, de pilótákkal is dolgozik a European Association for Aviation Psychologynél. Mi a tapasztalata a baleset részvevőiről, stigmatizálják őket?

A vétlen félre nem ragasztható bélyeg, ha mégis így történne, nem kell figyelembe venni, mivel teljesen irracionális. Balesetvizsgálóként mindig az az első kérdésem az okozóknak, hogy mit mondana egy kezdőnek, nála sokkal fiatalabbnak, és mit csinálna másképpen az átélt helyzetben. Akkor is, ha senki sem látja, ha nem jár érte retorzió. A gondolkodást, hozzáállást kell elsősorban megváltoztatni, szerencsés kimenetelű eseteknél még a vétlen félnek is van lehetősége tanulni, levonni a konzekvenciát. Az Oroszországból érkező autós videók is megmutatják, mindenre fel kell készülni az úton, nem vagyunk minden felett állók. A közlekedésben sok a részvevő, emiatt nagy is a kockázat, hogy valami történhet velünk. A lényeg, hogy a baleset szenvedő alanya azonosulni tudjon azzal, hogy nemcsak veszélyben volt, de később, más szituációban merre is tud menekülni, kockázatot minimalizálni. A fóbiákat – ha valaki többet nem akar autóba ülni – klinikai szakpszichológussal, terápiákkal kell feloldani. Hosszú folyamat, hónapokba telik, türelmesnek kell lenni. A szakmában ez ma már rutinfeladatnak számít.

Hogy vezet a közlekedéspszichológus?

Talán előbb észreveszem, ha a volán mögött valaki telefonál, de ez sem biztos, minden rutin kérdése. Van olyan, hogy parkolás után, a közlekedést befejezve keresek magamnak egy nyugodt helyet, és néhány perc alatt átgondolom, mi is történt korábban. Képzeletben felrajzolok magamnak egy döntési fát: mit tehettem volna másként, jól megoldottam-e, tanultam-e belőle? Oktatás során aztán felhozhatom az ilyen példákat, talán hitelesebb lesz tőle az előadásom. Valószínűleg tehát nem tudom a magánembert és a pszichológust elválasztani egymástól. Nálam alapvető, hogy a KRESZ betartása filozófia. Bárhol legyek, mindenhol használom az irányjelzőt, hogy ezzel olyan beidegződést keltsek, amely egy nap akár az életemet is megmentheti.