„Soha semmi közöm nem volt a katonasághoz. Kínai tolmácsként dolgoztam” – mondja az egyik állami tévécsatorna kamerája előtt ukránul a lövészárokban harcoló, őszülő szakállú ukrán mesterlövész. Társa, segítője oroszul figyelmezteti, hogy ellenséges drón kering felettük. Ukránul válaszol: „Látom.” Aztán fogja a Magyarországon a szocializmus éveiben a hadseregben már jól ismert, bevált, szovjet gyártmányú héthatvankettes Dragunov mesterlövészpuskát, és csak úgy, letámasztás nélkül, szabad kézzel céloz, és jobb kezével az elsütőbillentyűt, bal kezével a billentyűt körülölelő sátorvasat támasztja. Ha ezt meglátná egy mesterlövész-kiképző őrmester, a szívéhez kapna. De ez itt Délkelet-Ukrajna, a 28-as gépesített lövészdandár egyik állása, ahol különféle generációk harcolnak együtt. A rajparancsnok egy 21 éves rokonszenves srác.
„Itt nem a kor számít, hanem a tudás, a képesség, hogy vezesd az embereket”
– mondja az ukrán tévé riporterének.
„Adunk a sz…rfejű kacapoknak” (a szemben álló ellenfél, az oroszországi katonák gúnyneve) – mondja a vadonatúj amerikai 40 mm-es gránátsorozatvető kezelője, és elenged néhány lövést vaktában a „kacap” állások irányába. „A legfontosabb, hogy tudjál ásni” – mondja a raj „okos embere”. „A napi két láda lőszert elpufogtatjuk, aztán nincs más dolgunk, mint ásni, ásni, mélyíteni a fedezéket.
Aki jól ás, életben maradhat. Aki nem – annak annyi”
– ezt már rezignáltan az amerikai Browning géppuskát kezelő, középkorú katona teszi hozzá. Ilyen a nyers, hétköznapi valóság egy Bahmut (Artyomovszk) melletti ukrán lövészárok mikrovilágában.
Ukrán nyelv – orosz nyelv. Hivatalosan minden üldözendő, aminek a legkisebb köze is van Oroszországhoz – a lövészárok azonban más. Nem hivatalosan gyakorlatilag mindenki használja, érti mindkét nyelvet. Az abszolút Kijev- és Zelenszkij-párti Dzerkalo Tizsdnya ukrán nyelvű lapnak van egy, az ukránnal egyenértékű jó orosz és egy kevésbé jó és friss angol nyelvű kiadása. Az állami tévében, a Magyarországon is a kábelcsatornák programjába a korábban sugárzott orosz RTV helyett kötelezően belefoglalt állami, kijevi „1+1 Ukraina” csatorna megy, a reggeli, ukrán nyelvű főzőműsorban a háttérben orosz nyelven a „ketcsup” szószt reklámozzák.
Ki az orosz?
Ugyanakkor nem tudni, mi történik az ukrán kormányerők által ellenőrzött, az ország területének több mint négyötödén élő oroszajkú kisebbséggel. Ma a felvetés, hogy ki számít orosznak, tabu. Kerülgetik a témát, „orosz hátterű”, „orosz ajkú” emberekről szól a közbeszéd. Pedig nem hivatalosan akár több millió emberről is szó lehet, akik nem tudják, hogy mire számíthatnak a jövőben. És akkor még nem is beszélünk a bukovinai (besszarábiai) románokról, a Lemberg (Lviv) körüli lengyel közösségekről, a Kárpátalja százezernél jóval nagyobb számú magyar kisebbségéről. Az utolsó többé-kevésbé megbízhatónak tartott, 2001-es népszámlálási adatok szerint az ukrajnai állampolgárok 77,8 százaléka vallotta magát ukránnak. Az oroszok akkor a lakosság 17,3 százalékával messze a legnagyobb nemzeti kisebbséget alkották.
Demokráciakérdések
Pedig az EU-csatlakozás egyik alapfeltétele a kisebbségek, az emberi szabadságjogok, vallás, anyanyelv tisztelete, de most ez a kérdés Ukrajna élet-halál harca közepette nincs napirenden. Mint ahogy az olyan roppant kényes témák, mint a korrupció vagy a „van-e demokrácia Ukrajnában” is kerülendők. A demokrácia egyik alapfeltétele a (nemzeti, vallási, faji, gender) kisebbségek, politikai síkon az ellenzék érdekeinek a képviselete, egyáltalán az ellenzék elfogadása, legalábbis tiszteletben tartása. De
számon kérhető-e a demokratikus elvek szerinti kormányzás egy katonai szükségállapot közepette a fennállásáért, területi egységéért az agresszor ellen küzdő országon?
Ahol a katonai utasításokat nem a hosszas vitákba, érdekkonfliktusokba bonyolódó parlament, a rada hagyja jóvá, hanem a főparancsnok, Volodimir Zelenszkij elnök adja ki.
