Lelkesedés az euróért

Számos hasonló, első pillantásra ellentmondásosnak tűnő fejleményt produkált az egységes valuta bankjegyeinek és érméinek január 1-jei bevezetése. Összességében azonban az átállás kétségtelenül nagy sikernek tekinthető. Nem következett be a sokak által az első napokra jósolt káosz, s elmaradt az eurószkepszis erősödése is. Az EU 12 tagállama viszonylag simán lépett át az "eurókorszakba".

Az egységes valuta megjelenése egyúttal annak is szép példáját adta, hogy egy kis csúsztatásért az Európai Bizottságnak sem kell a szomszédba mennie: a szombati hivatalos brüsszeli sajtóközlemény végére odabiggyesztették, hogy "az átállás sebessége az emberek lelkesedését tükrözi az új valuta iránt". Európa szerencsésebb felén, a hajdani TASZSZ-közleményekből való tájékozódás kényszerétől megkímélt emberekkel talán el lehet hitetni, hogy a gyors átállás tényleg azt mutatja, ők valóban lelkesednek az euróért. Bár ez sem valószínű: alighanem ők is tudják, hogy az átállás gazdasági kényszer, immár nemcsak makrogazdasági szinten, hanem az egyes polgárok pénztárcájának szintjén is. Aki el akarja kerülni a bonyodalmakat, igyekszik minél gyorsabban megszabadulni a hamarosan megszűnő nemzeti valutáktól, s praktikus okok miatt szeretne minél hamarabb kizárólag euróbankjegyeket tartani a pénztárcájában. Van ugyan egy csekély eu(ro)fórikus réteg, de a lakosság zöme aligha sorolható ide: a többség számára az integráció sokkal inkább az ész, mintsem a szív dolga. A sikeres euróátállás azt is bebizonyította, hogy a fizetőeszköz formája sem tartozik a nemzeti identitástudatot formáló tényezők közé, még a németek számára sem.

Semmi változást nem jelent az eurókészpénz bevezetése a devizapiacok számára, miközben az átlagember vagy az integrációs folyamat előbbre vitele nézőpontjából szemlélve a dolog történelmi jelentőségű. A készpénzforgalom a vártnál gyorsabban állt át euróra, miközben a kiskereskedők több tagországban euróhiányról panaszkodnak. Urkuti György-->