Rácz Margit : Bukkanók az EMU felé vezető úton

A gazdaságpolitika kiemelt célkitűzései közé tartozik Magyarországon, hogy EU-csatlakozásunk után a lehető leggyorsabban lépjünk be az európai monetáris unióba is. Ez 2004-es felvétel esetén azt jelentené, hogy 2006-ban az EMU tagországa leszünk. A kérdés tehát az, vajon négy év múlva hitelt érdemlően eleget tudunk-e tenni a pénzügyi stabilitás maastrichti szerződésben meghatározott kritériumainak. Persze a teljesítés megítélése az EMU döntéshozóitól is függ. Pontosabban fogalmazva, úgy kellene feltenni a kérdést, vajon lesz-e olyan stabil az EMU 2006-ban, hogy számos új közép-európai országgal bővülhessen.

A kérdésekre adandó válasz keresésekor két problémakört kell körbejárni. Egyfelől azt, vajon a magyar monetáris és fiskális politika képes-e hiteles pénzügyi stabilitást garantálni úgy, hogy közben a növekedési esélyeket se korlátozza. Másfelől pedig azt, hogy az eurózóna - belülről monetáris és fiskális szempontból egyaránt már némi nemzetközi bizalmat is kiérdemelve - kiszámíthatóvá és stabillá válik-e.

A magyar gazdaságban rejtett és kevésbé rejtett középtávú inflációs veszély van. A mezőgazdasági termékek árai az EU-csatlakozásig minden bizonnyal növekedni fognak. Nem mellékes szempont, hogy a föld árát is rendezni kell középtávon, ami a mezőgazdasági termékek árnövekedéséhez fog vezetni. Nagyon valószínű továbbá, hogy a központilag szabályozott energiahordozók árai dinamikus emelkedés előtt állnak. Az sem zárható ki, hogy a magyar reálbérek középtávon a korábbi öt évnél dinamikusabban nőnek, nem egy esetben nagyobb ütemben, mint a munkatermelékenység. Ezt azért is érdemes említeni, mert egyfelől a kelet-közép-európai régión belül a magyar átlagbérek az alacsonyabbak közé tartoznak. Másfelől 1998 óta megváltozott az a korábbiakban tapasztalt trend, mely szerint a magyar gazdaságban a termelékenység dinamikusabban nő, mint a bérek. Ezen tendencia folytatódása nem zárható ki.

Nemcsak a magyar gazdaságra, hanem a kelet-közép-európai transzformációs országok túlnyomó többségére is jellemző, hogy a maastrichti kritériumok közül a költségvetési hiányra vonatkozó referenciaértéket könnyebben teljesíti - illetve mutatóiban közelebb van hozzá -, mint az inflációs célkitűzést. Ez érdekes helyzet, mert az EU-tagországokban éppen a fordítottja volt a jellemző (s mindmáig az). De a költségvetési hiány nagysága nemcsak Európa nyugati felén, hanem nálunk is érzékeny a világgazdasági konjunktúra vagy éppen recesszió alakulására. Így korántsem biztos, hogy az elkövetkező négy évben a költségvetési egyenleg GDP-ben mért maximum 3 százalékos nagyságát valóban el tudjuk érni, illetve tartósan biztosítani tudjuk. (A magyar költségvetési deficit 2001-ben - ha a maastrichti követelményeknek megfelelően számoljuk ki - a GDP százalékában akár 5 százalék körüli értéket is elérhet.) A pénzügyi egyensúly elérése és fenntartása középtávon nem tűnik könnyű feladatnak.

Az EMU-n belüli gazdasági és pénzügyi folyamatok arra hívják fel a figyelmet, hogy egyfelől a nagy és fejlett tagországok olyan belgazdasági reformkényszerekkel küzdenek, amelyek középtávon bizonytalansági faktort jelentenek a pénzügyi stabilitást illetően, másfelől pedig a 2001-ben lezajlott recesszió jól mutatta, hogy az EU és az EMU minden negatív világgazdasági változásra érzékenyebben reagál, mint az Egyesült Államok. Mindkét sajátosság oda vezethet, hogy éppen 2005-2006 lesz az a rövid távú időszak, amikor az EMU belső stabilitása ismételten meginog. Erre az instabilitásra a 2001. év gazdasági teljesítményei szolgálhatnak példával. Az EMU egyik nagy intézményi bizonytalansága, hogy miközben a monetáris politika szupranacionális szintre került, a fiskális politika továbbra is nemzeti szinten maradt. A növekedési és stabilitási paktum szabályozása rossz gazdasági helyzetben nem valószínű, hogy az elrettentés erejével meg tudná akadályozni a költségvetési hiánynak az elvártat meghaladó növekedését.

A múlt év - elsősorban német - gazdasági eredményei alapján az Európai Bizottság indíttatva érezhette magát Berlin figyelmeztetésére, hogy a paktum előírásai szerint a deficithatár közelében van és könnyen túlléphet azon. Ez a készülő figyelmeztetés a választások előtt álló ország politikai vezetőinek erős nemtetszésébe ütközve elhalt.

A német gazdaságnak a pénzügyi egyensúlyt veszélyeztető problémái azonban nem rövid távúak. Ezért ehhez hasonló esetek kialakulása nem zárható ki az elkövetkezező négy-öt évben. Ha a 2006 körüli időszak éppen egy ilyen problémától lesz hangos az EMU-ban, a monetáris unió semmilyen kibővülésre nem lesz képes.

Az a minirecesszió, ami 2001-ben lejátszódott, olyan növekedési visszaeséssel járt mind a 12 EMU-tagországban, ami a költségvetési deficithatár teljesítését megnehezíti. Németország azonban nem egy a 12 ország közül, hanem a legnagyobb. Így már statisztikailag is az egész EMU pénzügyi stabilitása válik bizonytalanabbá, ha a német költségvetési deficit megnő. A problémát csak tetézi, hogy a másik, a bővülés szempontjából legroszszabban teljesítő tagállam éppen Olaszország. Ez is egy nagy ország, így statisztikai súlya is nagy. (A 12 EMU-tagország egyesített államadósságának kétharmadát teszi ki az olasz adósság.)

Összességében tehát legalább alternatívaként azzal kellene számolnunk, hogy az EMU kívánatos pénzügyi stabilitása önmagában valószínűleg több időt vesz igénybe, mint amit a magyar csatlakozás legkorábbi időpontja feltételez. Így tőlünk független, ám kényszerítő körülmények okán is érdemes a fiskális és monetáris szigor konkrét gazdaságpolitikai célkitűzéseinek olyan időbeli "kifutást" adni, amikor az infláció évről évre csökken, de csak olyan ütemben, ami a GDP növekedését nem gátolja, és így a bővülés oldaláról sem teremt nehéz feltételeket a költségvetés számára a megkívánt egyenleg biztosításához.

Az a minirecesszió, ami 2001-ben lejátszódott, olyan növekedési viszszaeséssel járt mind a 12 EMU-tagországban, ami a költségvetési deficithatár teljesítését megnehezíti.

-->