Amikor egy évvel ezelőtt a kubai tengerparton egy argentin turista azt próbálta kifejteni nekem és hitetlenkedő kubai hallgatóságának, hogy a kapitalizmus mennyire gátlástalanul kizsákmányolja az embereket, én arról próbáltam meggyőzni őt, hogy a szabad versenynek, a magántulajdonnak igenis pozitív szerepe van az emberi fejlődésben. Meg kell mondani, kubai ismerőseim inkább hajlottak érveim elfogadására.

Egy évvel később, amikor argentin barátom otthonában közösen néztük a tévében Duhalde elnök beiktatási beszédét, már elment a kedvem a meggyőzéstől. Ő tanárként akkor már hónapok óta nem kapott fizetést. "Szerencséje" volt a bajban, hogy ekkorra már megtakarításai sem voltak, ezért a bankszámlák zárolása személyesen nem érintette. Duhalde ünnepi beszédében ugyan elismerte a csőd tényét, de azt már elfelejtette megemlíteni, hogy a válság kialakulásában tevékeny szerepe volt saját perónista pártja felelőtlen költekezésének, harácsolásának, általában véve a politikai elit korrumpálódásának.

Azóta eltelt majd négy hónap, és a helyzet rosszabb, mint valaha. Duhalde ott folytatja, ahol elődei abbahagyták: kétségbeesett kiadáscsökkentés az IMF kegyeinek elnyerésére és újult erőfeszítések a tőkemozgások korlátozására. Azóta a pezó értékének 75 százalékát elvesztette, küszöbön áll a hiperinfláció, mindennaposak a fosztogatások, vállalatok sora megy csődbe, néhol már a tömegközlekedés is akadozik. Ilyenkor nehéz a piacgazdaság előnyeiről meggyőzni bárkit is.

Argentína tragédiájából azonban a magántulajdon és a kapitalizmus csődjére következtetni - ahogy azt mostanában kárörvendően teszi például a kubai televízió - erős túlzás. Épp Közép-Európa rendszerváltó országai jelentik a példát arra, hogy a privatizációból és a liberalizációból az egész társadalomnak előnye származhat, feltéve, ha (viszonylag) tisztességgel hajtják végre, és valódi versenyt eredményez.