Gazda Albert: Zajok egy nyugodt kampányban

1998. március 12-én robbanószerkezetet találtak az FKGP központi székháza előtt. A pokolgépet hatástalanították. 1998. március 17-én Torgyán József házánál robbanás történt, az épület megrongálódott. A kisgazda pártvezér és családtagjai ép bőrrel megúszták. 1998. május 1-jén pokolgép robbant Szájer József Fidesz-alelnök lakása előtt. Személyi sérülés nem történt. Ehhez képest az akkori választásokat két nappal megelőzően azt írhattuk: a csendes kampány ellenére hozhat kiélezett küzdelmet az egymáshoz végül közel került erők versengése.

2002. február 11-én leütötték Oláh János Józsefet, a MIÉP országgyűlési képviselőjelöltjét. Ebben az esztendőben más, kifejezetten rendkívülinek minősíthető esemény addig és azóta sem történt. (Oláh János József szemszögéből persze ez is jóval több a soknál.) Mégis a fölött merengünk éjt nappallá téve, hogy az idei választási kampány minden előzőnél durvább, tisztátalanabb, gátlástalanabb, kíméletlenebb, becstelenebb.

A hatalomért pedálozó politikai alakulatok módszereinek vagy az általuk bevetett eszközöknek a megítélésekor az imént kisarkított differenciák dacára sem hagyatkozhatunk pusztán a detonációk látványosságára. Annál kevésbé, mert nincs bizonyítékunk az 1998-as akciók és a politika minimális kapcsolatára sem. A négy évvel ezelőtti sajnálatos eseményekről mindmáig nem tudjuk - beleértve a Fidesz-központnál 1998. június 15-én, mintegy végszóra történt robbantást, vagy az előző ciklus közben SZDSZ- és MSZP-irodáknál végrehajtott cselekményeket is -, kik és milyen indíttatásból próbálkoztak.

Hiába kínálkozik tehát a következtetés, miszerint a politikusok ennek ellentmondó nyilatkozataival szemben a két választási időszak közül az utóbbi csendesebb - az előző idején ugyebár többször bújhattak össze ijedten a választópolgárok -, rögvest visszább kell vennünk. A kép így nem teljes. Hogy az legyen, indokolt megállapítanunk: a verbális politika terén a megszokottnál igenis célratörőbben, nemegyszer brutálisabban feszülnek egymásnak napjainkban a felek.

Ám ennek nem az a helytálló magyarázata, hogy a szakmájába beletanuló politikusgarnitúra elvesztette a kontrollt, és - legyen szó bármelyik oldalról - prominenseinek semmi sem drága. A képlet egyszerűbb: 2002-ben az új magyar demokráciában első alkalommal előforduló jelenséget tanulmányozhatunk. Arra ugyanis még nem akadt példa, hogy a többé-kevésbé azonos támogatottságú erők valóban úgy ítélték volna meg, hogy esélyeik nagyjából egyenlőek. E kivételes helyzetet felismerve döntött úgy a története során erőteljesen még soha nem nyomuló MSZP, hogy muszáj mindent beleadnia. A szocialisták 1990-ben nem mertek, 1998-ban elfelejtettek kampányolni, 1994-ben pedig a látványos összeomlást produkáló MDF szerencsétlenkedései miatt semmit sem kellett tenniük. (Egyébként - az ügyet történelmi távlatokból szemlélve - hadd szögezzük le: az "igazi", nyugati típusú kampány premierjét figyelhetjük. Ezzel a műfajjal a jövőben négyévente újra és újra találkozunk majd.)

Amit az elmúlt hónapokban láthattunk és hallhattunk, egyfelől az MSZP-sek e forradalmi felismeréséből fakad. Másfelől meg abból, hogy a Fidesz - ha megkésve is - rájött, a szocialisták elmúlt tétovaságában bízni veszélyes. Kétségtelen: ahogyan a jobboldal csaknem valamennyi politikai formációját közös akolba terelő Fidesznek szüksége van a diadalra annak érdekében, hogy a maga konzervatív rendszerváltását véglegessé tegye, úgy az MSZP is ismeri a választások különleges, a hatalomhoz jutáson túlmutató tétjét. A szocialisták vezetői joggal feltételezhetik, hogy egy esetleges vereség bekövetkeztével kénytelenek lennének átadni pozícióikat az ifjabb nemzedék reprezentánsainak. Innen nézvést - valamint a szerintük védelemre szoruló demokrácia érdekében - ostobaság lenne finnyásnak lenniük. Más kérdés: a tizenkét évvel a rendszerváltás után még szívesen posztkommunistázó, továbbá elementárisan bokroscsomagozó kormánypártiak számára ugyancsak kötelező feladat diabolizálni az ellenzéket. Mondván, a külpolitikai és "határon túli magyar" tabuk megdöntésétől sem ódzkodó baloldal nemcsak hogy nem finnyás, morálisan nulla is, felelőtlen is, sőt ha úgy adódik, hazaáruló is. Mindez ugyanakkor oda és vissza sem jelez egyebet, mint hogy a politikában kizárólag meggyőződés szerinti igazságok léteznek.

Arra viszont egyelőre nincs válaszunk, érvényes-e a közkeletű vélekedés, hogy a választások végkimenetelében elsősorban a negatív kampány a meghatározó. Ha visszagondolunk 1998-ra, tüstént kételyeink támadhatnak. Végtére a Fidesznek azzal sikerült felülkerekednie, hogy bár nem riadt vissza az MSZP-SZDSZ-koalíció helyenként durva bírálatától, öszszességében sikerült saját - mellesleg egyes fontos pontjaiban irreális - ígéreteit a kampány első számú témáivá emelni. Ez év ja-

nuár-februárjában, a magyar-román megállapodás tárgyában folytatott polémia tetőzésekor ellenben mégiscsak azt gondolhattuk, igazolódhat a tétel, hiszen a regnáló "egypárti" koalíció népszerűsége nagymértékben megcsappant.

Mára azonban megfordulni látszanak a trendek. Ebben a pillanatban azt látjuk, hogy a hosszúra nyújtott negatív kampány kifulladóban van - hacsak a frissiben összefoglalt Happy End-Ezüsthajó sztori nem sejtet újabb kanyart -, ami kétségkívül Orbán Viktornak és csapatának kedvez. A csendes kampány mindig annak jó, aki hatalmon van. Vígan hirdetheti négy év alatt véghezvitt jótéteményeit, bátran megfeledkezhet mulasztásairól, határozottan sorolhatja ígéreteit. Ráadásul nem muszáj tudomást vennie a "csendességről" sem, így annak ellenkezőjét hangoztatva toborozhatja tovább támogatóit.

Egyvalamit két és fél héttel a választások első fordulója előtt nem szabad kihagynunk a számításból. A jelenlegi támogatottsági tendenciákról egyelőre oktalanság lenne azt állítanunk, hogy véglegesek, mivel kiélezett szituációban a választások mindig az utolsó héten dőlnek el. És ez az, amivel a két nagy párt kampánystratégái - (Ron) Werber és Wermer (András) - egészen biztosan tisztában vannak.