Első pillantásra úgy tűnhet, a magyar delegáció csúfos vereségét hozta az EU-csatlakozási tárgyalások múlt heti fordulója, amelynek során Lengyelország 12 évnyi átmeneti halasztással zárta le a termőföldvásárlás liberalizációját is előíró tőkeáramlási fejezetet, hiszen hazánk néhány hónappal korábban csak hétévnyi halasztást kapott (noha eredetileg tízet szeretett volna). Nem szabad azonban szem elől téveszteni néhány fontos ellenérvet.

1. Lengyelországban már ma is vehetnek termőföldet azok a külföldi természetes és jogi személyek, akik engedélyt kapnak rá, s az átmeneti időszak ezt az engedélyezési rendszert teszi elfogadottá, tehát a kapott derogáció tartalma erősen eltér a földvásárlást csak letelepedett egyéni gazdák számára lehetővé tevő magyar-uniós megállapodástól.

2. A hétéves derogáció elfogadása annak idején elsősorban nem Magyarország döntése volt, hanem Csehországé, amely elsőként egyezett bele az unió álláspontjába, ezzel meghatározva a lehetséges legjobb kimenetelt a többi jelölt számára is. Ha ugyanis egy-egy témában valamelyik jelölt "lefekszik", a többiek mozgástere szinte nullára zsugorodik: előbb-utóbb ők is kénytelenek lesznek elfogadni a precedenst. Ez alól láthatóan egyedül Lengyelország bújhat ki, a bővítés sine qua nonja, az egyetlen, uniós mércével nem kis országnak számító tagjelölt. Egyedül a lengyel tárgyaló delegáció kezében szerepel időnként az az adu, hogy "ha nem egyeztek bele a kérésembe, bukás lesz a tagságról szóló népszavazás".

3. Mindezek után még mindig ott a csupán ideiglenesen lezárt fejezet újranyitásának lehetősége a magyarok tarsolyában - ha a választások utáni kormány ezt akarja. Persze aligha. A negyedik, legsúlyosabb (az unió által is gyakran hivatkozott) érv szerint ugyanis a földderogáció valójában inkább fékezi, mint segíti a magyar mezőgazdaság modernizálódását, arra csak azért van szükség, mert a közgazdasági racionalitás a belpolitikai fronton eladhatatlan. (UGy)