Tragédia a Közel-Keleten

Az Iszlám Konferencia attól tart, hogy az izraeli-palesztin konfliktus eszkalálódása regionális vagy világháborúba torkollik. Erről nyilván nincsen szó, mert 1. a közel-keleti régióban egymással nem egyenértékű katonai hatalmak állnak szemben, még akkor sem, ha a térségi arabok összefognának Izrael ellen; 2. a regionális ellentét nem nagyhatalmi szembenállás leképződése, így nincs ki helyett háborúzni, és ezért 3. egyik fél sem számíthat feltételezett patrónusa baráti segítségnyújtására, vagyis 4. nincs meg a világháborúhoz szükséges nagyhatalmi szembenállás sem, többek között azért, mert - mint tudjuk - nincsenek katonailag egyenértékű nagyhatalmak, valamint a világpolitikai menetrendet diktáló Egyesült Államok pillanatnyilag egészen más sínek mentén állítgatja a váltókat.

A közel-keleti helyzet e veszélyektől és a hozzájuk kapcsolható félelmektől függetlenül sem kevésbé tragikus. Az ott élőket nyilván nem érdekli, hogy a katonai szakirodalom milyen minősítéssel illeti azt, amit ők parttalanná váló öldöklésként tapasztalnak nap mint nap. Tragikus azért is, mert a másfél éve tartó palesztin intifáda és a vele járó izraeli megtorlás következtében máris eltorzult a gazdaság, visszaesett a növekedés, legalább egy évtizedre lesz szükség a károk pótlására. Leginkább pedig azért tragikus, mert nem látszik semmiféle békés kibontakozás, hacsak az a meggyőződés nem kelti ezt az illékony látványt, hogy más kibontakozás, mint a béke, nem lehetséges.

Az elmúlt néhány nap mindenesetre két tanulságot megerősít a politikusok számára. Arafat-paradigmának lehet nevezni azt, hogy nem tetszeleghet vezetői szerepben, aki nem tartja ellenőrzése alatt a legionáriusait. A konferenciázások (arab csúcs) újabb tanulsága pedig az, hogy rendezési terveket csak úgy szabad előterjeszteni, ha azokhoz a terepen is biztosítjuk a feltételeket. A tragédia mellékszála, hogy ezekből az arab kudarcokból Izrael sem profitál semmit. (SzH)