Egy éve kallódó szocialista javaslatot porolt le a kormány, amikor a jegybanktörvény módosítását is a parlament elé küldte a legutóbbi költségvetési salátatörvény részeként. A politikai kinevezettekből álló felügyelőbizottság megtartására vonatkozó passzus tavaly, a jegybanktörvény újrafogalmazásakor is járt már a Tisztelt Házban, igaz, akkor csak a szemeteskosárig jutott.

Nem azért, mert összeegyeztethetetlen az európai uniós gyakorlattal, hanem mert azt akkor az ellenzék nyújtotta be. A törvény készítői akkor még megelégedéssel nyugtázták, hogy a kormánypártok komolyabb vitákat nem engedve, erőből keresztülvitték azt.

Az idén sem fog más történni: a mai többség erőből szentesíti saját elképzeléseit, csak azért is, dacból. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a javaslat számos tartalmi hiánnyal bír, nem tartalmazza például, milyen időközönként üljön össze bizottság, mennyi a tagok fizetése, vagyis jelenlegi formájában nem felel meg az uniós gyakorlatnak.

Hosszas és érdekes okfejtést lehet kreálni pró és kontra is arról, hogy a felügyelőbizottság mennyivel lesz kompetensebb a tulajdonosi felügyeletben, mint az Országgyűlés ellenőrzési szerve, az Állami Számvevőszék. Értékrendek feszülhetnek egymásnak a jegybanki függetlenség helyes mértékének megítélésében is.

A Járai Zsigmond-László Csaba viszonylat sajátos előtörténetét ismerve azonban egészen másról van itt szó: bizalomhiányról. Noha mindkét fél korrekt együttműködési szándékát kommunikálja, a pénzügyminiszter tart attól, hogy a jegybank esetleg keresztbe tesz neki. A bankelnök pedig érthető módon nem szívesen enged megszerzett autonómiájából.

A politikai váltógazdálkodásba előbb-utóbb bele kell tanulni. Az MNB-törvény pedig ennek a nehéz folyamatnak az egyik állomása. Szolgáljon tanulságul kormánypártnak, ellenzéknek: jogszabályt lehet ugyan csinálni a kisebbség javaslatainak teljes kizárása mellett is, de nem érdemes.

Oláh Gábor