EU-csatlakozás - az év közepén?

Verheugen a Régiók Bizottságának múlt heti brüsszeli plenáris ülésén fejtette ki, jóllehet azt nem tudja megmondani, igazából mennyi ideig fog tartani a ratifikációs folyamat, de ha 2004. január 1-jét tekintjük csatlakozási céldátumnak, akkor a tavaszi aláírástól az addig tartó idő "rendkívül szűk". Sietett hozzátenni ugyanakkor, hogy abban viszont biztos: a csatlakozó országok az európai választások idejére már teljes jogú tagokká válnak - amivel lényegében június 1-jében meg is húzta a lehetséges határidőt.

A dolog persze nem új. Háttérbeszélgetéseken és elemzésekben felbukkant már jó ideje. Ami érdekes, hogy ezúttal az illetékes tisztviselő beszélt róla, méghozzá névvel idézhető formában. A szellemet tehát kiengedték a palackból.

Szakértők már jó ideje emlékeztetnek, hogy a bővítési folyamat alakulására - a tagjelölt országok követelései és tárgyalási szívósságuk mellett - leginkább a következő tényezők lehetnek befolyással: mindenekelőtt a sokszor hallott német választás szeptemberben. Ezt már annyit emlegették, hogy közhellyé meg a politikai viták mindennapos tételévé vált. Amitől persze a dolog még ténykérdés marad.

A második a jól ismert ír népszavazási kérdés. Van abban valami példátlan, ahogy a különböző EU-intézmények és -országok vezetői egyöntetűen állítják: ha az írek őszszel másodszor is elutasítják a nizzai szerződést, akkor súlyos veszélybe sodorják a bővítés megkezdését. Bizottsági osztályvezetőktől Romano Prodi elnökig, a soros elnökséget ellátó dán kormányfőtől az Európai Parlament elnökéig mindenki szemrebbenés nélkül állítja, hogy elképzelni sem tudnak alternatív megoldást arra az esetre, ha a dolog mégis kudarcba fulladna a zöld szigeten. Amiből kitetszik: minden fronton teljes az egyetértés abban, hogy ha aktivizálni akarják az első népszavazás idején az urnáktól távol maradt - s amúgy többséget kitevő - íreket, akkor a "nizzai szavazást" egyfajta bővítési szavazássá kell transzformálni. Mert amúgy az írek alapvetően bővítéspártiak. Sötét szobák titkos rejtekében persze sokan azt is elismerik: igazából egy újabb ír "nem" sem állítaná meg a bővítési vonatot. De az igen valószínű, hogy időigényes erőfeszítéseket követelne az új helyzettel összhangban álló szerződéses formák kidolgozása.

Egyelőre keveseknek tűnt fel, hogy a tényleges fejfájást valószínűleg nem is az ír népszavazás, hanem a ciprusi kérdés okozhatja a maga idején. Az ugyanis egyre valószínűtlenebb, hogy a megosztott szigetország görög és török közössége időre megállapodna bármilyen együttélési forgatókönyvben. Amivel szembesülve a dilemma nagyon egyszerűen a következő lehet: felvenni "fél Ciprust" és ezzel nagy valószínűséggel borítékolni a "török Ciprus" ankarai annektálását - annak minden messze ható világpolitikai komplikációjával együtt -, avagy halasztani Ciprus felvételét, ezzel is mintegy mielőbbi megegyezésre szorítva a két népközösséget, cserébe kockáztatni, hogy Görögország parlamentje mindaddig egyetlen csatlakozási szerződést sem fog ratifikálni, amíg a leendő új tagok között nincs Ciprus is.

Mindezekhez társulhatnak tehát olyan további, potenciális problémák, mint hogy mennyire lesz készen Lengyelország - és ha nem lesz az, akkor ebből milyen politikai következmények származhatnak -, avagy meg tudnak-e időre állapodni az agrárpolitika jövőjéről a már benn lévők.

Mindezt számba véve már nem is tűnik olyan meglepőnek, ha Verheugen közvetve elismeri, hogy mindennek rendbetételére akár még kevés is lehet mondjuk 2003 áprilisától nyolc hónap a ratifikációs folyamat lezárására. Mint jeleztük, igazából nem is a felismerés az új, hanem annak nyilvános néven nevezése. Ami alighanem arra utal, hogy legalábbis bizottsági körökben jobbnak látják megkezdeni a közvélemény felkészítését.

Amihez képest akár még kedvező olvasata is lehet az üzenet másik felének: nevezetesen, hogy a júniusi taggá válást viszont "isten bizonyra" ígéri. Higgyünk benne.

Fóris György