A kipukkadt lufi

Ki tagadná: az inkább a társadalmi igények, semmint a gazdasági lehetőségek világából építkező, 2001 májusa óta figyelemre méltó folytonosságot fölmutató magyar gazdaságpolitika meghatározó szempontja az elosztás, méghozzá a még létre sem hozott, reménybeli jövedelmek elosztása. Voltaképp a parlamenti ellenzék is többnyire az ígéretek beteljesítetlenségét, vagy épp a megváltozó kliensi kört panaszolja föl, s nem magában a túlelosztásban talál kivetnivalót.

Mivel a közéletben, ezen belül a döntés-előkészítésben is szép számmal vannak jól fölkészült szakemberek, a reálfolyamatokkal szembeni vakság okát más dimenzióban kell keresnünk. Hiszen mindenki tudja, hogy a magyar gazdaság növekedése 2001 óta negyedévről negyedévre mérséklődik, vagyis nincs meg az a többlet, amit már el is ígértek (részben el is osztottak). 2001 közepe óta egy el nem múló választási lázban ég az ország: előbb az országgyűlési, majd a helyhatósági választások szempontja dominált, ezt követi az uniós népszavazás, majd vigyázó szemünket az Európa Parlament magyar képviselőinek megválasztására vethetjük, s makacsul tartja magát az előre hozott választásokkal kapcsolatos várakozás is. Egyik oldalról a 12-20 százalékpontos népszerűségi előny, a másik oldalról az előre látható uniós kiábrándulás teremthet közös platformot az erőpróbához. Ekkor pedig 2005 eleje-közepe előtt senkinek sem tanácsos akadékoskodnia holmi pénzügyi, egyensúlyi szempontok szűk látókörű hangoztatásával.

Az erény - az, hogy az egymást követő magyar kormányok végképp le akartak számolni a Kádár-korszak terhes adóssághegyével - visszaütött. 2001 végére az államadósság a GDP alig 51 százaléka volt, az olasz érték fele - ez pedig hihetetlen mozgásteret ad a gazdasági növekedés hosszabb távú szempontjait elhanyagoló gazdaságpolitikának. Hiszen 2002 végére az adósság csak 55 százalékra nőtt, van tehát bőven mozgástér, mint 1984-87 között is volt.

A gazdaság pedig a ráolvasások, a növekedés mindenki általi sürgetése közepette lassul. Nem is annyira meglepő, hisz a clintoni túlfűtöttséget elhúzódó pangás követi az Egyesült Államokban, már csak pozitív nulla az EU teljesítménye, 7800 pont körül beragadt a Dow Jones és 1300 körül a Nasdaq, majd 33 dollár egy hordó olaj. S mily meglepő, e folyamatok nem állnak meg Hegyeshalomnál, pedig közbeszédünk egyik kedvenc témája az, hogy ki a felelős a "begyűrűzésért". Ebben a kontextusban az exportteljesítményt meghatározó feldolgozóipari beruházások 9,2 százalékos csökkenése 2002-ben nem alapoz meg semmiféle gyorsulást, különösen exportvezéreltet nem.

Igen, épp ezért kell anticiklikus politika - mondják némelyek. De hogy is működne ez egy kis nyitott gazdaságban? A tavalyi 9,7 százalékos hiányból, ha 2-2,5 százalékpontot a kreatív könyvelés megszüntetése jelentett is, gyorsuló növekedésnek kellene következnie. Ehelyett már látható, hogy az államháztartás két hónap alatt teljesít háromhavi hiányt, meg a tb is havi 20 milliárddal túlkölt, így pedig nehéz lesöpörni azokat az előrejelzéseket, amelyek 2003-ra is 7 százalékot meghaladó hiányt várnak. Eközben a deficit - mint várható - nem gerjeszti, hanem lankasztja a gazdasági aktivitást. Vegyük hozzá a mai ismereteink szerint 8 százalék körülire várható reálbér-növekedést, az időnként 7000 pont alá süllyedő BUX-ot, az alig 1,3 milliárd dollár új működőtőkét. Ez bizony a túl elosztó, populista politika jól ismert és előre látható következményrendszere: megbomló egyensúly, tartósan lassuló növekedéssel.

Tegyük hozzá: a forint elleni spekuláció bemutatta, hogy a piacok az euróövezethez történő konvergenciát adottnak veszik és beárazzák. Vagyis a monetáris politika önállóságának határt szab a nemzetközi tőkemozgás. A nemzetközi folyamatokból adódó magyar kamatszint pedig tartósan alacsonyabb - sőt, negatív is - lehet annál, mint amit a megtakarításokat ösztönző, és így a tartós növekedést megalapozó gazdaságpolitika igényelne. Ha ehhez hozzávesszük az Irak elleni föllépés kiváltotta bizonytalanságot, akkor a megtakarítások még inkább az ingatlan felé fordulnak (függetlenül a hozamlehetőségtől). S amint ez a boom kipukkad, már itt is van a japán csoda, közelről. Ez igazolta: a növekedés bizony nem szükségszerű.