Kicsik és nagyok

Az egyre látványosabb francia-német együttműködés jegyében alighanem most Jacques Chiracnak jutott az a szerep, hogy az első szeget beleverje - vagy legalábbis ráhelyezze - az eurózóna növekedési és stabilitási paktumának koporsójába. Merthogy óvatos fellazítási kísérletek korábban is történtek már erre, a francia államfő azonban most egyenesen azt javasolta, hogy áthághatóvá kell tenni az államháztartási hiánynak a hazai össztermék 3 százalékában meghatározott felső küszöbértékét. Tette ezt akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tavaly után az idén, sőt valószínűleg jövőre sem teljesíti ezt a követelményt az euróövezet GDP-jének felét kitevő két tagállam, Francia- és Németország. Sőt, mindketten adócsökkentéssel próbálnak életet lehelni gazdaságukba. Tegyük hozzá rögtön: a nagyobb bajjal, a defláció rémével most Berlin néz szembe, mivel azonban a stabilitási paktum legfőbb forszírozója a 90-es évek közepén épp az akkori német kormány volt, most kissé presztízsromboló lenne neki előállni az ötlettel.

Hogy a stabilitási paktumnak volt-e, van-e értelme, arról megoszlanak a vélemények. Kétségtelen tény, hogy elvileg rákényszeríti a tagállamokat a felelős fiskális politikára, ami közép- és hosszú távon javíthatja a versenyképességet. Az is igaz azonban, hogy különleges helyzetekre - és a jelenlegi deflációs veszély ilyen - nem képes rugalmas választ adni. Gond az is, hogy a tagállamok gazdasági ciklusai még mindig nem simultak kellően össze, így az Európai Központi Bank egységes kamatpolitikája eltérően hat mindenkire. Ráadásul az EKB alapszabályában az elsőrendű cél kizárólag az árstabilitás, miközben például az amerikai Fed számára emellett a maximális foglalkoztatást és a mérsékelt hosszú távú kamatokat is feladatul szabták. (Ezért állhat elő az a fura helyzet, hogy miközben az európai jegybankelnök csípőből elutasította a francia javaslatot, addig Alan Greenspan Fed-elnök szinte nem is beszél az inflációról, annál többet a növekedésről vagy a munkanélküliségről.)

Ezzel együtt is a paktum jelenleg érvényben van, így a többi, kisebb tagállam felháborodása érthető annak felrúgása miatt. De tovább is mehetnénk: milyen alapon várják el az eurózóna leendő tagjaitól, köztük Magyarországtól, hogy a belépési feltételek eléréséhez költségvetési megszorításokat tegyenek - mellesleg épp a legroszszabbkor: recessziós környezetben, az EU-csatlakozással járó növekvő finanszírozási igények mellett -, amikor néhány jelenlegi tag semmibe veszi azt? Márpedig egy másik francia, Jean-Claude Trichet, aki a következő években az EKB elnöke lehet, épp tegnap tette egyértelművé: az eurózóna-aspiránsok belépési feltételeit semmilyen körülmények között nem enyhítik.

Egyelőre több a kérdés, mint a válasz az eurózóna jövőjét illetően, abban azonban biztosak lehetünk, hogy a meghatározó tagországok akarata nélkül változások nem képzelhetők el a rendszerben, ők viszont hozzányúlhatnak a játékszabályokhoz. Még ha ez bántja is néha az igazságérzetünket.