Van, hogy a kevés is sok

A költségek ilyesfajta lefaragásának három útja lehetséges. Az első lehetőség, hogy a béreket csökkentik. Ez nemcsak azért nehézkes, mert a fizetések lefelé merevek, hanem mert az elmúlt esztendők egyik legfontosabb politikai célkitűzése éppen az volt, hogy az állami alkalmazottak fizetése közelítsen a versenyszféráéhoz.

Ezen elv követése korántsem jelenti azt, hogy az apparátussal elégedett lenne a mindenkori vezetés. Sokkal inkább a kényszer viszi rá a kiadások ilyen emelésére a politikusokat. Amíg ugyanis nagy a szakadék a bérek között, a tehetséges, jól képzett emberek kilépnek, illetve nem csatlakoznak a bürokráciához. Ez pedig kontraszelekcióhoz vezet: ha keveset fizetünk, az elhivatottakat leszámítva csak a gyengébb dolgozók maradnak a szervezetben, ami az amúgy is sokat bírált munkavégzési minőség további romlását okozza. Ez a gondolatmenet igazolhatja a főtisztviselői kar kialakítását, míg a takarékossági cél vezetett a béremelések idei korlátozásához.

A második lehetőség, hogy az alkalmazottak létszámát kurtítjuk meg. Ha kevesebb, de jobb képességű ember végzi a feladatokat, a minőség akár javulhat is, miközben a költségek kézben tarthatók. Csakhogy az eltávolított, jórészt máshoz nem értő bürokraták alighanem a munkanélküliek táborát gyarapítanák, ami megint csak az államnak jelent - igaz, valamivel szerényebb - kiadást. Ráadásul a többezres létszámhiánnyal küzdő határőrség, rendőrség vagy egészségügy esetében az uniós kötelezettségek és a szolgáltatási minimum fenntartása érdekében csökkentés helyett növelni kell a foglalkoztatottak számát.

A harmadik lehetőség a köz által felvállalt feladatok megnyirbálása. Ekkor a megfelelő képességekkel rendelkezőket a magánszféra foglalkoztathatja, hiszen az adott szolgáltatás kereslete az állam visszavonulásától függetlenül megmarad. Ide sorolható az egészségügyi szolgáltatások magánosítása, az autópályák fizetőssé alakítása vagy a kötelező iskolai óraszám lefaragása is. Az állam kevesebbet szolgáltat, ugyanolyan bevételek mellett.

Ez a lehetőség azonban sok területen csak látszatmegoldást kínál. Ugyanis a felesleges, alulteljesítő alkalmazotti állományt a magántőke könyörtelenül leépíti, a munkanélküliek ellátása pedig ismét a közre hárul. Különösen ott kockázatos ez a lépés, ahol a piac nem működik tökéletesen.

Mondják, hogy az állami szféra évek óta zsugorodik. Az 1993-as csúcs óta az egészségügyben 1,7, az oktatásban 8,5, a közigazgatásban 9,5 százalékos volt a leépítés a KSH adatai szerint. Csakhogy ugyanezen hivatal 1992-höz mérve alig 0,6, 0,65, illetve 1,4 százalékos apadást mutat ki. Ez azt jelenti, hogy a piacgazdaság tízéves építése után is ugyananynyian dolgoznak ezen ágazatokban, legfeljebb más struktúrában.

Aligha jó hír ez. A gyerekszám csökkenését kompenzálhatta ugyan a hosszabb képzési idő, ám ez a napokban meghirdetett takarékossággal szemben épp a felsőoktatás fejlesztését indokolná. A gyógyításban is mindenképpen bővítésre lett volna szükség, hiszen a társadalom elöregedésével egyértelműen növekedett az egészségügyi szolgáltatások kereslete. A legszomorúbb képet azonban a közigazgatás mutatja: az itt dolgozó 290 ezer ember ugyanis a GDP egykori 60 százalékával szemben ma a jövedelmeknek 45 százalékát osztja újra, ami inflációval korrigálva is több mint 10 százalékos csökkenés. Miközben az állami vagyon jó részét magánosítottuk, a szabályozást pedig a legtöbb helyen a piac vette át, a létszám stagnált.

A mostani reformok nyomán sem számíthatunk érdemi megtakarításra. A fegyveres testületeknél csak szerény spórolásra van esély: a honvédség átszervezésével elbocsátandó több ezer ember fizetését elviszi a rendőrség és a határőrség állományának feltöltése. A 235 ezer fős egészségügybe tavaly sikeresen visszacsábított ápolók elküldése komoly hiba lenne, bár a kórházak magánkézbe kerülésekor lehet rá esély. Eközben viszont a leginkább leépítésre szoruló, 290 ezres közigazgatási és társadalombiztosítási apparátus lényegi csökkentéséről szó sincs.

Így a létszámleépítést főként a közoktatás szenvedheti meg. Ezzel azonban tovább nőhet a szociális feszültség, amelyet a sorra bezárt iskolák utcára került pedagógusai okoznak. Miközben az állam eddig nyomott béreivel kihasználta, hogy az ágazatban dolgozók tudása jórészt nem konvertálható, így az elvándorlás csekély, a társadalmi nyomásra megemelt bérek költségét látva éppen azokat küldi utcára, akik másutt aligha találnak majd munkát. Ezalatt a bölcsészkarokon - adóforintokból - továbbra is hatalmas túlképzést tartunk fenn. Ráadásul a tömegképzéssé alakított egyetemek forrás és eszközök hiányában más tudományterületeken is egyre kevésbé képesek minőségi munkát végezni.

Csökkenteni tehát kell, de az átgondolt program nélküli nyirbálás több kárt okoz, mint hasznot. Nem feltétlenül igaz ugyanis, hogy a legnépesebb ágazatokban található a legtöbb nélkülözhető ember. De várhatjuk-e reálisan, hogy egy köztisztviselő felismeri: rá - számos bürokratikus előírással, bekért adattal és pecsétes kérvénnyel együtt - tulajdonképpen nincsen szükség?