Még egyszer a keményfejűekhez

Egyrészt országunknak a belátható jövőben nem kell számolnia katonai fenyegetéssel, a hazánkat érintő potenciális fenyegetések és kockázatok pedig nem tipikusan katonai eszközökkel kezelhető problémák. Másrészt a Magyar Honvédségnek - miként az elmúlt évtizedben - várhatóan a jövőben is a magyar határoktól távol eső válságövezetekben kell megvédenie az ország érdekeit. Harmadrészt a magyar védelmi költségvetés 1997 óta folyamatosan növekszik, az utóbbi három évben egészen látványosan. Vagyis látszólag minden korábbinál kedvezőbb a helyzet az önkéntes és hivatásos haderő megteremtéséhez. Ráadásul a jelenlegi honvédelmi vezetés végre rendelkezik egy jól kidolgozott, szak-mailag megalapozott, az ambíciókat és a lehetőségeket jól összehangoló haderőreform-koncepcióval is.

Ahhoz azonban, hogy e haderő-átalakítási terv ne jusson a korábbi reformkísérletek sorsára, alapvető szemléletváltáson kell átesnie a magyar politikai elitnek és a társadalomnak a védelmi szféra kérdései kapcsán, mindenekelőtt pedig meg kell szabadulnia biztonságpolitikai provincializmusától. Nem nagy és nem új dolgokra gondolok én itt, sőt bevallom, olyan egyszerű, már-már banális közhelyek járnak a fejemben, amelyekre tulajdonképpen kínos felhívni a figyelmet Európában a harmadik évezred elején.

Például azoknak a politikusi megnyilatkozásoknak az elhalkulására gondolok, amelyek a washingtoni szerződés nevezetes 5. cikkelyére hivatkozva a magyar haderő jövőbeli fő funkcióját továbbra is egy hagyományos katonai támadás elleni országvédelemben láttatják, miközben ezt biztonsági környezetünk egyáltalán nem indokolja, s ma már a NATO maga is elsősorban a szövetség érdekeinek a tagállamok határain túli védelmeként értelmezi az ominózus cikkelyt.

De gondolok annak tudomásulvételére is, hogy a "honvédelem" napjainkban nem elsősorban a "hon területének", hanem egyrészt a "hon érdekeinek", tágabb értelemben vett biztonságának, másrészt a Magyarországot befogadó szövetségi rendszerek (NATO, EU) érdekeinek, továbbá az ENSZ cselekvőképességének és tekintélyének olykor hazánktól igen távoli helyszíneken való védelmét jelenti.

Vagy például arra a ki nem mondott nacionalista reflexre, amely még ma sem akarja tudomásul venni annak biztonságpolitikai konzekvenciáit, hogy Szlovákia és Románia történelmi mértékkel mérve pillanatokon belül a NATO és az EU tagja, vagyis szövetségesünk lesz (most nem is beszélve arról, amely titkon olyan képtelen és botor forgatókönyvekben gondolkodik, hogy lehet még keresnivalónk, például déli szomszédunknál, mondjuk - ne adj' isten - egy szerbiai polgárháború esetén).

De szakítani kellene végre azzal a szemlélettel is, amely a honvédséget és a védelmi tárcát egyfajta állami szociális intézménynek tekinti. Olyan intézménynek, amelynek például - legalábbis e szemlélet szerint - laktanyái és egységei felszámolásakor a szakmai szempontokon és a seregtől távozók érdekein túl figyelembe kellene vennie az adott város strukturális gondjait is, vagy gondoskodnia kellene új munkahelyekről, új befektetőkről.

Az említett szemlélet leküzdéséhez persze meg kellene érteni azt is, hogy bár a növekvő védelmi költségvetés a jelenlegi rossz és csekély eredményeket felmutató hadseregstruktúra mellett horribilis összegnek tűnik, de valójában még ahhoz sem jelent elégséges forrást, hogy az önkéntes és hivatásos haderőt a Magyar Honvédség mai létszáma mellett hozzuk létre.

Legfőképpen persze azt kellene megértetni a társadalommal és a politikai elittel, hogy a jelenlegi haderőreformot - mint a haderőreformokat általában - hathatós kormányzati támogatás és a parlamenti pártok közötti egyfajta minimális politikai konszenzus nélkül aligha lehet megvalósítani, ám esetleges kudarca nem elsősorban a honvédelmi miniszter, még csak nem is az általa irányított tárca, hanem sokkal inkább a jelenlegi kormány, de legfőképpen a magyar politikai elit és Magyarország kudarca lenne.

Mint jeleztem: tudom, hogy kínos előhozakodni ilyen egyszerű, már-már banális dolgokkal, ráadásul azt a vádat is fel kell vállalnom, hogy máshol és máskor már közzétett mondatokért veszem fel a honoráriumot. De mit tegyek, ha ilyen keményfejűek egyes honfitársaim?