Pozícióvesztés

Nagyjából ugyanaz történt a kormányzás második esztendejének első felében, mint 1990 óta valamennyi parlamenti ciklus azonos időszakában. A közvélemény-kutató intézetek mindegyike a szocialisták fokozatos pozícióvesztését rögzíti. Mind a Gallup júliusi, mind a Medián és a Szonda-Ipsos augusztusi - egyébként számszerűen különböző - adatai azt mutatják, hogy a tavaly nyár óta listavezető MSZP előnye elfogyott.

A koalíciós erőket mindig utoléri a népszerűségvesztés: 1991-ben a Fidesz az MDF-et, 1995-ben az FKGP az MSZP-t, 1999-ben az MSZP a Fideszt teperte le bő egy évvel az aktuális választásokat követően, s rendre csökkent a választópolgárok elkötelezettsége és eltökéltsége is. Jelentős különbség viszont a múltbéli és a jelenlegi szituáció(k) között, hogy az előző alkalmakkor a kiábrándulók találtak maguknak pártot - a Fideszt, a kisgazdákat, a szocialistákat -, amellyel felválthatták kedvencüket. Ma ez másképpen van, és vélhetően ezzel magyarázható, hogy bár az MSZP veszít, a Fidesz alig-alig nyer. Ebben sincsen semmi csodálatos. A legnagyobb ellenzéki párt harsány, de erőtlen, és az "utálkozó" közhangulat miatt is képtelen az áttörésre, azaz arra, hogy meglévő hívei megtartásán túl a bizonytalankodókat maga mellé állítsa.

A fejleményeket a másik oldalról szemlélve nem meglepetésszerű az MSZP kínlódása sem. Ismételten kiderült: az emberek rokonszenve pénzzel megszerezhető ugyan, de nem biztos, hogy meg is tartható. A "lakosság" hajlamos gyorsan felejteni. A "száz napnak" megvoltak az eredményei, csakhogy ki emlékszik már a részletekre? Most a személyi jövedelemadó csökkentésének elsinkófálása van napirenden, plusz a takarékossági intézkedések meg a jóléti állam alkonya.

Mindazonáltal semmi sem visszafordíthatatlan. A 2004-es költségvetéssel és az adótörvényekkel, illetve az azokat megelőző vitákkal nem lehet szavazatokat szerezni, ám ciklus közepén nem is muszáj. Most kell megszorítani, hogy a végén ismét bőkezűként lehessen tündökölni. A kép persze árnyaltabb, mivel 2004 júniusában európai parlamenti választások lesznek. De ha muszáj, néha fel kell áldozni a kisebbet nagyobbért, mert minden egyszerre nem mehet. Igaz, mintha nem is a taktika, hanem a kényszer írná épp a forgatókönyveket.