Az egészség nemzeti ügy
Talán azért vállalta Csehák Judit a miniszterséget, mert a parlamenti választást megelőző kampány sikerében jelentős volt a szerepe. Úgy gondolhatta hát, nem hagyhatja cserben azokat, akik miatta adták voksaikat a szocialistákra. Ám a távozó miniszter asszony diplomatikus válaszát, mely szerint lépésének nincs köze a jövő évi költségvetés előkészítésével kapcsolatos vitákhoz, érdemes értelmezni.
A kormány jóléti programjában az ágazat GDP-részesedésének évi 0,3 százalék körüli növelését ígérte, s hogy ebben a kormányzati ciklusban évente 150 milliárd forint többletpénzt kap az egészségügy. Az ígéret beváltása tavaly megkezdődött, történelmi jelentőségű béremelést kaptak az egészségügyi dolgozók. Ám a folytatás kétségessé vált. A keresetnövelés fedezetéhez szükséges 100 milliárdot bizonyára tartalmazza majd a jövő évi költségvetés, ám a kormányprogramban kilátásba helyezett egészségügyi konszolidációhoz további 150 milliárd kellene.
A gazdasági realitás azonban átírta a programot. Ezért aztán a formálódó költségvetésben a Pénzügyminisztérium által 70 milliárdra lefaragott összeg mára 30 milliárdra apadt. Az ágazat privatizációjától remélt milliárdok pedig még a láthatáron sincsenek. A befektetők ugyanis nem ostromolják a rozzant kórházakat, a tőke megtérülése bizonytalan.
Csehák nem tavaly kezdte az egészségpolitika formálását, nevéhez fűződik a nyolcvanas években első ízben kidolgozott jóléti reformkoncepció. Ennek a nyugdíjrendszer átalakítását célzó koncepciója valóra vált, ám a gyógyítóágazatban kevés előrelépés történt. Az ok öszszetett.
Nem lehet csupán az ágazat forráshiányával magyarázni az évtizedek óta merev egészségügyi struktúra okát. Ennél is súlyosabb talán, hogy a rendszerváltozás utáni két nagy politikai pártnak nem sikerült maradéktalanul vonzóvá tennie magát a szakmai értelmiség körében.
Ennek aztán az lett a következménye, hogy például az egészségügyben alig van az országos ügyekkel, a nemzetgazdaság helyzetével együtt gondolkodó szakember. Sok jól képzett közgazdász, orvos elhagyta a szektort, sőt az egészségpolitikát is. S miközben a kormányok váltják egymást, újra meg újra ugyanazokkal a személyekkel találkozunk a miniszteri, az államtitkári, a parlamenti bizottsági posztokon. Ez jó is, meg rossz is.
Jó, hogy évtizedes tapasztalatokkal bíró vezetők kerülnek döntési pozícióba, ám rossz, hogy nincs a politika által respektált szakmai támasztékuk. Aminek következménye, hogy az utóbbi kormányzati ciklusokban úgy másfél év volt az egészségügyi miniszterek mandátumának ideje. Márpedig ennyi idő elégtelen a kormányzati ciklusokat túlélő reform véghezvitelére.
S ahelyett, hogy az orvostársadalom és az egészségügy érdekképviseletei felsorakoznának az ágazat vezérkara mögé és súlyukkal demonstrálnák a konszolidáció fontosságát, egyikük-másikuk sztrájkkal fenyeget. Pedig tudomásul kellene venni: az előző kormány utolsó éveiben megkezdett, majd a cseháki időszakban folytatott konszolidáció megszakítása kétségbe vonhatja az addigi erőfeszítések értelmét.
Hogy ilyen körülmények között mi lesz az egészségüggyel?
Csak reménykedni lehet abban, hogy a politika végre tudomásul veszi: még a parlamenti választások előtt sem lehet jól hangzó, ám a gazdaságtól elrugaszkodott, irreális ígéreteket tenni. Olyan kormányprogramok kellenének, amiket lehet és érdemes is támogatni, s amik elhagyására nem kényszerül a minisztere. A betegellátás ugyanis nem egy kormány, egy ágazat, hanem a nemzet ügye. Ezért bárki is kerül 2003 őszén a bársonyszékbe, támogatni kell.kiemelés
