George W. Bush és a fekete lyuk

Bush később azt mondta, hogy a Clinton alatt felhalmozott hatalmas költségvetési többletek alapján az ország megengedheti magának a masszív jövőbeni adócsökkentést. Ismét hibázott. Nem figyelmeztette az amerikaiakat, hogy milyen kétesek lehetnek az ilyen előrejelzések. Végül 2003-ban Bush elnök ismét félrevezette az amerikai népet a gazdaság megítélésében. Meggyőzte a kongresszust egy újabb adócsökkentés célszerűségéről, rá néhány hétre azonban a kormányzat kénytelen volt beismerni, milyen rossz valójában az ország fiskális pozíciója. A Clinton-érában kimutatott 230 milliárd dolláros költségvetési többlet 450 milliárdos éves deficitbe fordult.

Miután milliárdokat adott a gazdag amerikaiaknak adócsökkentés címén, a Bush-kormányzat most körbeadja a kalapot és hozzájárulást kér a partnerországoktól az iraki háború költségeire. Ha el is tekintünk Bush iraki politikájának egyéb, kétes elemeitől, a gazdagoknak való osztogatást kísérő nemzetközi koldulás aligha vált ki szimpátiahullámot.

Időközben azonban az amerikai kereskedelmi mérleg hiánya is növekszik, mert ugye a világ leggazdagabb állama nem élhet a lehetőségeinek határain belül, így naponta több mint egymilliárd dollár hitelre tart igényt. A csapkodás és a bűnbak keresése közben az USA óhatatlanul rátalált a vele szemben hatalmas kereskedelmi többletet felhalmozó Kínára, csakúgy, mint tette azt két évtizede a Reagan-kormányzat Japánnal. Ez azonban csak a felelősség áthárítása, mert a fiskális és a kereskedelmi deficit alakulása szorosan összefügg. Ha egy országban kevés a megtakarítás, akkor a hiányzó résznek megfelelően kölcsönt kell felvenni, ami a kereskedelmi hiánnyal együtt ugyanazon érme egy-egy oldalát jelenti.

Egy nemzet megtakarításai két helyen képződnek: a magán- és a közszférában. Reagan felelőtlen adócsökkentéseihez akkor az amerikaiak elenyésző megtakarításai társultak, aminek csak masszív külföldi kölcsönfelvétel lehetett az eredménye. Most, "Bush II." idején Amerika ismét ebbe a tébolyba esik. A beruházások újbóli fellendülése idején pedig a dolgok a mostaninál roszszabbra fordulhatnak, hacsak az amerikai magánmegtakarítások nem növekednek eddig nem tapasztalt módon.

Külföldön helyenként kárörvendve tekintenek Amerika problémáira. Sokak számára a kialakult helyzet egy újabb ok arra, hogy megkérdőjelezzék az USA képességét tényleges vezetői szerep betöltésére. Amerikának tucatnyi évre volt szüksége, hogy kikecmeregjen a reagani fiskális felfordulásból. Legalább ennyi időt igényelhet a Bush által okozott káosz felszámolása. A nem amerikaiak káröröme azonban elhibázott. A globalizáció idején egy állam hibái - főleg ha a világ legnagyobb gazdaságáról van szó - erős hatást fejtenek ki másutt.

Ezzel kapcsolatban három körülményre kell rámutatni. Először is, az amerikai deficitek jelenleg a világ megtakarításainak nagy részét felszívják. A világ többi részén jelentkező, későbbi fellendülés esetén azonban ez általános forráshiányhoz vezet, ami a kamatszint emelkedését, a beruházások csökkenését és a növekedés lassulását eredményezi, különösképpen sújtva a fejlődő államokat.

Másodszor: az amerikai kereskedelmi hiány globális instabilitás forrásává válhat. Vajon a világ hajlandó lesz-e a pénzét továbbra is olyan államba tömni, amely ilyen fokú inkompetenciát árul el a makrogazdaság menedzselésében (hogy a vállalati, banki és könyvelési botrányokról itt ne is beszéljünk)? Milyen hozamokat fognak az államok az USA-tól kérni? Mi történik, ha a globális befektetők elfordulnak Amerikától? Az Egyesült Államok erejét Európa gyengélkedése és a feltörekvő államok tétovasága adja, de meddig támaszkodhat egy világhatalom mások gyengeségére?

Végezetül pedig ott a fenyegetés, hogy kezdődik a bűnbakkeresés, aminek nyomán Amerika ismét protekcionista kurzust követhet, mint tette Reagan alatt. Bush talán a szabadpiacról kürtöl világszerte, mint tette Reagan, de amiképpen túlszárnyalta a korábbi elnököt a fiskális felelőtlenségben, ugyanezt teheti a kereskedelmi rövidlátás tekintetében is. Egy becslés szerint a nyolcvanas években az amerikai bevitel negyedére volt érvényben valamilyen kereskedelmi korlátozás (beleértve az úgynevezett önkéntes exportvisszafogást). Kevesebbet Bushtól sem várhatunk, aki tavaly nem vonakodott pótvámokat kivetni az acélbevitelre, amivel egyértelműen megszegte a WTO-szabályokat. Jó hír e tekintetben, hogy a világ kezdi látni a törvény uralmát a kereskedelemben. Helyükön vannak a jogi keretek, amelyek ugyan nem tisztességesek a fejlődők számára, és amelyek között a gazdasági hatalom még mindig sokat számít, de megakadályozhatják Amerikát a múlt protekcionista gyakorlatához való visszatérésben.

Európa elkötelezte magát a fiskális felelősség mellett, talán túl vehemensen, mert most nem tudja felismerni, hogy recesszió idején a jól adagolt deficitnek tetemes hozama lehet. A Bush-kormányzat viszont adócsökkentéseket kényszerített ki, miközben alig ért el ösztönző hatást. Ez a kurzus pedig aggasztó mind Amerika, mind az egész világ számára, mert deficitet hoz, ameddig a szem ellát. A Bush-kormányzat gazdaságpolitikája hosszú távon rossz előjel az USA - ennek folytán pedig az egész világ - számára.