Úton az uniós átlag felé

Hogy most nem 3,5 százalékos uniós fellendülés és 5,2 százalékos magyar növekedés mellett alakult ki ez a differencia, mint történt például 2000-ben? Ez persze sajnálatos, de a lényegen nem változtat: fokozatosan csökken a fejlettségbeli különbség. 1996-ban Magyarország egy főre jutó GDP-je vásárlóerő-paritáson az uniós átlag 46 százalékán állt. Tavaly becslések szerint elérte az 53 százalékot, az idén 54-55 százalék körül lesz. Erre mondják pestiesen, hogy szép lassan jövünk fel, mint a talajvíz.

Egyébként pontosan ugyanott tartunk, ahol Portugália állt az akkor még Európai Közösségnek nevezett integrációs formációhoz való 1986-os csatlakozásakor. Azóta elérte a 69 százalékot. Tizenhét év EK-, illetve EU-tagság a luzitánoknak 15 százalékpontos közeledést jelentett az uniós átlaghoz. Nem rossz. Egyelőre mi is ezen az úton haladunk, ebben a tempóban.

Akkor tehát szépen nyugodtan hátra lehet dőlni, mert minden a legnagyobb rendben? Szó sincs róla. Az elmúlt hét év sikeres felzárkózása nem folytatódik automatikusan. Az elmúlt két évben éppen a fenntartható felzárkózás alapjait kezdték felélni az egymást váltó kormányok az exportvezérelt növekedésről a belső kereslet vezérelte növekedésre való átállással. Ennek véget kell vetni, mert hosszú távon fenntarthatatlan. Portugáliában is az export volt a felzárkózás húzóágazata, sőt, még a pénzügyi szigort ostorozó közgazdászok körében előszeretettel piedesztálra emelt Malajziában vagy Szingapúrban is. De ne menjünk ilyen messzire, maradjunk csak a legsikeresebb uniós példánál, Írországnál. A zöld sziget 1973-ban 61 százalékon lépett be az EK-ba, tavaly pedig már 122 (!) százalékon állt, exportvezérelt növekedésnek köszönhetően. Közgazdaságilag is könnyen levezethető, hogy miért nem lehet egy kis nyitott gazdaságban hosszú távon a belső kereslet élénkítésére alapozva sikeresen felzárkózni a fejlettekhez, de a tapasztalat is ezt mutatja: a második világháború óta valamennyi kistigris (a keltát is beleértve) exportvezérelt felzárkózási pályát futott be.

Nézzük tehát a hozzánk legközelebb álló ír modellt. Legalábbis azt, ami a nyolcvanas évek végétől kezdve működött arrafelé. Mert addig Írországnak sem ment olyan fényesen, mint most. EK-tagságának első másfél évtizedében még a "portugál tempónál" is lassabban közeledett az uniós átlaghoz. 1988-ra 68 százalékig jutott. A rakétákat csak akkor gyújtotta igazán be.

Az igazán izgalmas kérdés tehát az, hogy mit csinált másképpen Írország a nyolcvanas évek vége óta, mint előtte? Először is pártok feletti konszenzust alakított ki a gazdaságpolitika körül. Váltották egymást ott is a kormányok, de nem kezdtek négyévenként drasztikusan új fejlődési modell kialakításába. Aztán számos társadalmi megállapodást kötöttek az adókról, a béremelkedési ütemről. Nem engedtek a jóléti állam bőkezű juttatásaiból, de rugalmassá tették a munkaerőpiacot. Magasan tartották a személyi jövedelemadót, de rekordalacsony szintre vitték le a társasági adót. Nagy figyelmet fordítottak az EU-segélyek hatékony felhasználására, de nem abból próbáltak megélni, és a legtöbb működő tőkét az USA-ból kapták. Liberalizálták és nyitottá tették a gazdaságot, tudatos iparpolitikával igyekeztek a csúcstechnológiai cégek, pénzügyi szolgáltatók betelepülését elősegíteni, amelyek aztán "önjáró" klasztereket alakítottak ki maguk körül. Mindemellett nagy súlyt fektettek az oktatásra. (Talán még tanulságosabb lenne, hogy mi mindent nem csináltak, nem változtatták meg például félévente alapjaiban az árfolyam-politikát stb.)

Persze rengeteg olyan eleme van az ír sikersztorinak, ami Magyarországon nem reprodukálható. Mi sosem leszünk angol anyanyelvű ugródeszka az amerikai tőke számára "félúton" az EU felé. Valószínűleg sosem lesz már olyan kedvező demográfiai adatsorunk, mint amivel Írország büszkélkedhet. Sosem lesz 40-50 milliós diaszpóránk a világban, amely örömmel hozza haza a tőkét, amint egy kicsit javul az üzleti klíma. Nincsen tehát kész recept. De egyes elemeket átvenni megérné. Például a hiteles, kiszámítható, nem évente változó és üzletbarát gazdaságpolitikát. Mert e nélkül könnyen lehet, hogy nemhogy az ír tempó átvétele, de még a portugál folytatása is csak álom marad.