Háború és űrkutatás

Mindehhez tekintsük át az amerikai gazdaság jelenlegi állapotát és dilemmáit! Az ezredforduló eleje a világ legnagyobb gazdaságába recesszióval köszöntött be, méghozzá annak ritkább, kínálatoldali változatával. Amerikában az 1980-1990-es évek manapság csak "tech boom"-ként nevezett műszaki forradalma, megfejelve a 2000. év dátumváltás körül mizériájával óriási beruházási felfutást hozott. Az invesztíciók a korábbi évtizedek átlagát meghaladó mértékben emelkedtek, a XX. század végére drasztikusan megnövelve az amerikai gazdaság tőkeállományát. A túlberuházásnak 2001-2002 folyamán kijózanító recesszió vetett véget, amikor a vállalatok szembesültek azzal, hogy a megtermelt tőkejavak jelentős része parlagon, kihasználatlanul hever, és az amerikai háztartások egekbe emelkedő fogyasztása ellenére sincs elegendő kereslet, aminek kielégítésére ekkora kapacitásra lenne szükség.

Az ilyenfajta túltőkésítés könnyen vezet az ún. likviditási csapdának nevezett állapothoz: ekkor a túl nagy tőkeállomány mellett a gazdaság úgy süllyed recesszióba, hogy az újabb beruházások csak a parlagon heverő, felesleges tőke mennyiségét növelik, többletjövedelmet az elégtelen kereslet miatt nem termelnek, azaz hozadékuk a nullához közelít. Nulla hozadék mellett a monetáris politika elveszti hatékonyságát, mivel ekkor a nulla százalékra levágott kamatok sem ösztönzik a beruházásokat. A sokáig csak tankönyvi példa az 1990-es évek Japánjában jelentkezett először, ahol a Bank of Japan egészen 0,05 százalékig (!) vitte le irányadó kamatát, mégsem sikerült életet lehelnie a megelőző években falba ütközött gazdaságba.

Ilyen "likviditási csapda" szituációban a hagyományos, a recesszióra expanzióval reagáló költségvetési politika könnyen kontraproduktívvá válik. A kilábalást célzó állami beruházások csak elmélyítik a bajt, ugyanis tovább növelik az eleve feleslegesen nagy tőkeállományt, még hatástalanabbá téve a jegybanki kamatpolitikát. Egyfajta ördögi kör jöhet így létre: az állam beruházásokra egyre többet költ, a túlkapacitások nőnek, az egységnyi tőkére jutó megtérülés, azaz a tőkehatékonyság csökken, emiatt a kamatpolitika egyre hatástalanabb, a gazdasági aktivitás csökken, a nemzetgazdasági kereslet visszaesik, az infláció csökken, majd deflációba vált, tovább mélyítve a recessziót. Ha erre az állam újabb keresletélénkítő beruházásokkal reagál, az megint csak tovább bővíti az eleve felesleges tőkeállományt, és így tovább. Japánban pont ez történt: amikor az 1990-es évek fordulóján a gazdaság lelassult, a kormány állami beruházásokkal igyekezett az országot ismét lendületbe hozni, de ez, csodák csodájára, nem sikerült, sőt, a recesszió elmélyült, elhúzódott, 1995-re pedig az infláció is negatív tartományba csúszott. A távol-keleti ország helyzetén persze nem segített a változásra nem fogékony, sajátos feudálkapitalista társadalmi berendezkedés sem, mégis, közgazdasági szempontból klasszikus, a gazdaságpolitika által súlyosbított likviditási csapdával állunk szemben.

Mit tehet tehát egy kormány, pl. az Egyesült Államoké, ha a gazdaság túlberuházott, deflációval kacérkodó állapotba jut, de el akarja kerülni a hagyományos eszközökkel operáló japán gazdaságpolitika csúfos kudarcát? Költségvetési expanzióra ekkor is szükség van, azaz az államnak a deficit növelésével jövedelmet kell a gazdaságba pumpálni, de mindezt úgy kell tennie, hogy nehogy véletlenül értéket hozzon létre, nehogy gyarapítsa az eleve túlzott méretű tőkeállományt. És melyek azok a kiadási tételek, amelyek sokba kerülnek, de nem futtatják fel a termelőtőke-állományt? A háború és a gigantikus űrkutatási projektek. Leegyszerűsítve a dolgot: az Egyesült Államoknak elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy a költségvetési expanzióját kilője az űrbe vagy ellövöldözze a sivatagban, így kerülve el a japán kudarcot. Az már csak puszta véletlen, hogy mindez az uralmon levő neokonzervatív ideológiának is kapóra jön.