Amerikai segítség

Miután az Egyesült Államok nemzetközi és emberi jogsértésekkel kövezett útja Irak demokratizálása felé új állomásához érkezett az ország szuverenitásának helyreállításáról rendelkező (ugyanakkor az ott maradó 160 ezer fős nemzetközi katonai erő akciói felett Bagdadnak vétójogot nem biztosító) biztonsági tanácsi határozat elfogadtatásával, a múlt heti G8-csúcs házigazdájaként George W. Bush immár az egész arab térség sorsának eligazításához keresett partnereket.

Az iraki előzmények után persze nem csoda, ha a Washington elkötelezettségét egy igazságos izraeli-palesztin rendezés mellett eleve kétségbe vonó arab országok inkább nem kértek a demokratizáláshoz felkínált amerikai segítségből; Egyiptom, Marokkó és Szaúd-Arábia el sem fogadta a találkozóra szóló meghívást. Az európai országok nyomására végül jelentős mértékben átírták az eredeti amerikai elképzelést, amelyet az arab világ egy olyan paternalista, beavatkozó tervnek ítélt, amely az Egyesült Államok és Izrael érdekeinek megfelelően akarja átrendezni a térséget.

Sem Washington, sem a G8 többi tagja nem ajánlott ugyanakkor érdemi segítséget az eladósodott szegény országok számára. Ahelyett, hogy a korábbi ígéreteknek megfelelően a multilaterális adósság teljes elengedéséről döntöttek volna, pusztán a nyolc éve elindított, és mindeddig valódi könnyebbséget nem hozó adósságcsökkentési program már elhatározott meghoszszabbítását erősítették meg. Teljes volt viszont az egyetértés a világkereskedelmi liberalizáció felgyorsításának szükségességét illetően, hiszen ez "a jólét kulcsa az egész világon". Az idei csúcstalálkozó helyszínéről, a milliárdosok üdülőhelyéül szolgáló Sea Islandről nézve ez kétségkívül így is van.

A világkereskedelmi egyetértés dacára ez a csúcs nem a nagy baráti összeborulások alkalmaként kerül majd be a diplomáciai évkönyvekbe. Az USA és Franciaország is világossá tette a maga eszközeivel, mennyire törékeny is az a transzatlanti szolidaritás és egység, amelyről egy héttel korábban Bush és Chirac oly magasztos szónoklatokkal tett tanúbizonyságot a normandiai partraszállás 60. évfordulóján. Chirac elnök most határozottan visszautasította Bush felvetését arról, hogy a NATO-nak nagyobb szerepet kellene vállalnia Irak stabilizálásában június 30., vagyis a bagdadi hatalomátadás után. Párizsnak és Washingtonnak szemmel láthatóan nem esik nehezére olyan ügyekben egyetértésre jutnia, mint a szudáni humanitárius katasztrófa elleni fellépés, de az egyetértés úgy tűnik, Irak esetére még nem terjed ki. (BÁ)