Deficites mérleg

Magyarország sikeresen tért át a többpárti parlamenti demokráciára, és kiépítette a piacgazdaság intézményeit. Ezzel megnyitotta a gazdasági felzárkózás két hiányzó forrását, mert Európában e kettő nélkül, a globális térben legalább piacgazdaság nélkül nincs siker. A korszak két legnagyobb eredménye, hogy elnyertük a NATO-tagságot, és beléptünk az Európai Unióba. Az eltelt tizenöt év két legnagyobb vesztesége, hogy nem tudtuk megőrizni vezető helyünket a térségben, és az, hogy a magyar társadalom jelentős része, talán többsége az átalakulás vesztesének érzi magát. A piacgazdaságra való érettség szempontjából elsőként érkeztünk meg az új világba, de mára Lengyelország, Szlovénia, a balti államok és egyre inkább Szlovákia is megelőzött minket. Miért baj ez? Nem mindegy, hogy a globális gazdaság egyik legígéretesebb térségében hol állunk - elöl, vagy hátul -, mert ez eldönti, hogyan leszünk képesek kiaknázni a térség egésze számára megnyíló lehetőségeket. Miért baj, hogy a társadalom többsége nem érzi az átalakulás előnyeit? Azért, mert bizalom és önbizalom nélkül, társadalmi együttműködés hiányában, valamint közmegegyezések nélkül aligha lehet felzárkózni. Miért mutat ilyen vegyes képet az elmúlt tizenöt év mérlege? Nézzünk néhányat a lehetséges okok, egyben tanulságok közül.

Eszközöket jelöltünk meg célként. 1990-ben négy kiemelt célt tűztünk magunk elé: NATO- és EU-tagság, továbbá a demokráciára és a piacgazdaságra való áttérés. Ezek azonban nem célok, hanem eszközök voltak. Célként a társadalom életminőségének és életszínvonalának fejlett európai szintre való felemelését és egy gyors gazdasági felzárkózást kellett volna kitűznünk: ezek már célok, és nem eszközök lettek volna. Társadalmi közmegegyezést kellett volna teremtenünk arra, hogy 25 év alatt elérjük e két célt. Ha egy célt nem tűznek ki, azt nem is érik el: 2015-re már valóban nem érhetjük el az EU15-ök átlagos egy főre eső GDP- és fogyasztási szintjét. Az nem ér, ha Románia, Törökország, Ukrajna és mások EU-tagsága esetén a statisztikában javulunk: a cél Nyugat-Európa fejlettségi szintjének elérése.

Időben széttördelt lett a politika. A magyar politikai életben valójában kétéves ciklusok követik egymást, mert a négyéves választási ciklus a kormányzás során kétszer két évre tagolódik. Az első két évben minden új kormány lebontja a korábbi kormány intézményi és személyi kereteit, majd a maradék két évben megkísérli felépíteni saját világát. Négy év is kevés ahhoz, hogy a gazdaság megkapja a politikától azt a segítséget, amelyet csak a politika adhat - célok, stratégia, törvények, intézmények, programok, nemzetközi együttműködés -, a kettő még kevesebb.

Állam és piac között tisztázatlan a munkamegosztás. Hol túl szűkre, hol túlságosan bőre sikerült az állami szerep kialakítása az elmúlt tizenöt évben, amelyet a piac hol korlátlan, hol lefojtott felfogása kísért. Az állam nem ott és nem azokkal az eszközökkel vett részt a gazdaságban, ahol jól egészítette volna ki a piac működését, mert nem volt és ma sincs közmegegyezés e kettő hatékony együttműködésére.

Gyenge a verseny. A magyar gazdasági - és politikai - élet gyengeségei valójában a verseny erőtlenségében gyökereznek. A korábbi állami monopóliumok helyére túl sok területen állt üzleti monopólium, s ez megfojtja az egyéni kezdeményezést, és korlátozza a piac erőit. Az 1990 előtti állammonopolista gazdaságot egy üzleti monopóliumokkal tarkított gazdaság váltotta fel, egyik sem engedi meg a piaci verseny szabad érvényesülését.

Egy lábon áll a gazdaság. A mai magyar gazdaság féloldalas, mert nincs egészséges arány a külföldi és a belföldi tulajdonú szektor, az exportpiacok és a belföldi piac, a nagy cégek és a kisebb vállalkozások között, valamint a főváros és a vidék között. Kitűnő eredmény, hogy 45 milliárd dollár külföldi tőke jött az országba, és mindent meg kell tenni, hogy még több jöjjön, de a 65 százalékos export/GDP arány valójában gyengeséget jelez: gyenge a belső piac, és gyenge a hazai kkv-szektor.

Visszatekintve látható, hogy hiányoztak azok a közmegegyezések és társadalmi megállapodások, amelyekhez kötődhettek volna a politikai és üzleti élet szereplői. A társadalmi együttműködés és a piaci verseny egyaránt nagy deficitet mutat, valójában ezek csökkentése vezet el a többi deficit mérsékléséhez.