A "nem" voksok igazi üzenete

Nem volt még az EU életében annyira demokratikusan előkészített dokumentum, mint az alkotmányos szerződés. Tizenhat hónapig olyan fórum tárgyalta, amelyben a résztvevők kétharmadát az állampolgárok által közvetlenül választott - nemzeti törvényhozási és európai parlamenti - képviselők tették ki. A vitának keretet adó konvent minden ülése nyilvános volt, a munkaanyagokat, tervezeteket minden fázisban azonnal felrakták az internetre. Mindez nagy többségében úgy ment el az emberek füle mellett, mintha nem is létezne.

Persze lehet mondani, hogy azért van képviseleti demokrácia, hogy az efféle bonyolult témák kezelését hivatásos politikusokra bízzák. Csakhogy amikor ezek a politikusok elvégezték az ily módon - tehát a választóik által is - rájuk bízott (összességében több mint kétéves) munkát, akkor az utóbbiak láthatóan bennük sem bíztak meg. Hiába hangoztatta Franciaországban is, Hollandiában is a parlamenti képviselők nagy többsége - csakúgy, mint a választott politikusok hada -, hogy jó az eredmény, a választók érdekeit szolgálja, a szavazók túlnyomó része egyszerűen nem hitt nekik. Ez pedig olyan bizalmi válságra utal, amely nemcsak az EU-val szembeni gyanakvást, hanem a nemzeti szintű politikai osztállyal szembeni elutasítást is jól demonstrálja.

De van itt még valami, ami talán a fentieknél is aggasztóbb. Az, hogy az emberek igazából nem is az alkotmányra szavaztak nemmel. Hanem az általuk ismerni vélt Európai Unióra. Pontosabban annak ilyen-olyan, szemükben kellemetlenségekre asszociáló vonására.

Franciaországban a "lengyel vízvezeték-szerelő", a "szociális dömping", a munkahelyek - bővítés miatti - elvesztése, meg a török tagság kilátása volt az egyik fő mumus. Hollandiában a pénz. A költségek. Még a holland euroszkeptikusok új zászlóvivője, Geert Wilders is azzal vált igazán országosan ismertté, hogy elkezdett 180 eurós "bankjegyeket" osztogatni: lám, mondta, minden hollandnak ennyibe kerül fejenként az EU-tagság. Ennek híre legalább olyan gyorsan terjedt, mint a holland jegybank azon - aligha bölcsen időzített - beismerése, hogy az euróra készülő guldent annak idején 10 százalékkal alulértékelve kötötték az átváltási rendszerhez. A hollandok egy emberként hördültek fel: micsoda, akkor tehát az euró miatt elvesztették megtakarításaik 10 százalékát?! (Igen, mert a nyilatkozó azt már elfelejtette hozzátenni, hogy mindezt szándékosan - az export ösztönzésére - tették, és hogy összességében az évek során eurómilliárdokkal gyarapodott így a holland gazdaság. De ez már a holland politikai elit kommunikációs képességéről legyen bizonyítvány.)

Ezek jelentették a fő kampánytémát tulipánországban, meg egy csomó helyi sérelem. Sajtóriportokból tudni, hogy Utrechtben sokan a hét végi nyitva tartás lehetősége ellen akartak voksolni, a holland halászfalvakban meg a szerintük túlságosan szűkre szabott halkvóták miatt. Arról, hogy mi is van az ily módon leszavazott szerződésben, nagy többségük valószínűleg soha nem is hallott.

Olyan tendenciát jelez ez, amelyben félő, hogy az évtizedes hallgatásra ítélt tömegek a populista hangoknak engedve hirtelen felidéznek minden rosszat, és kihasználva a pillanatnyi helyzetet, becsatornázzák egy különböző indulatokból táplálkozó általános elutasítási hullámba. Ami már magában is baj, ám még rosszabb, ha mindezek láttán a politikusok megrettennek. Valahogy úgy, ahogy a választások után Chirac is, Balkenende is rögtön arról nyilatkozott, hogy "megértették a leckét" és képviselni fogják "a nép hangját" (például a költségvetési vitában vagy munkahelyeket veszélyeztető túlzott liberalizmusban). Minekutána tovább fokozódhat a közösségi vívmányokat helyi témákban is túlterhelő partikuláris, szétfeszítő indulatok burjánzása.

Erről írta azt a héten Philip Stephens, hogy "új Messinára" volna szükség: olyan előre mutató vízióra, amely a helyi szinteken amúgy nem alaptalanul felhánytorgatott helyi veszteségekhez képest megmutatja az együttélésből öszszességében kinyerhető hatalmas nyereségeket. De ehhez is az első lépés annak elismerése volna, hogy mire is szavaztak igazából "nem"-mel az emberek a két alapító országban. Mert erre kell tudni mielőbb megválaszolnia annak, aki kész átfogó európai jövőképben (is) gondolkodni.