Sáskakapitalizmus és a gazdaság vastörvényei

Most, hogy az ország gazdasága immár nem működik fennakadások nélkül, a tőke külföldre menekül, a munkanélküliség növekszik, a kapitalizmus bírálata pedig nyomatékot kapott. A közvéleményben nagy a felháborodás a vállalati felső vezetők fizetései miatt, illetve azért, mert a cégek a rekordszintű nyereségek ellenére is folytatják az elbocsátásokat. Erre válaszolva a kormány felszólította a menedzsereket, hogy hozzák nyilvánosságra a jövedelmüket, egyúttal eltörölte a valamikor sérthetetlennek tartott banktitkot.

A kapitalizmus legújabb kritikája nemrég Franz Müntefering szociáldemokrata pártvezető sorozatos támadásaiban csúcsosodott ki. A termelést az alacsony bérköltségű államokba áthelyező vállalkozókat túlzott mohósággal és a szociális felelősségérzet hiányával vádolta, a tőkebefektetéssel foglalkozó nemzetközi alapok menedzsereit pedig sáskákhoz hasonlította, akik elfoglalják a vállalatokat, kizsákmányolják azokat, majd a pusztítás bevégzése után továbbvonulnak.

Az ellenzéki vezetők nem kedvelik a felfogást, de nem mernek ellene nyílt kihívást intézni. Csak néhány gazdasági újságíró és egyetemi tanárnak van bátorsága ellenszegülni. A müncheni egyetem egy zsidó tanára a náci jelszavakhoz hasonlította Müntefering frazeológiáját. A vállalkozók és a menedzserek lenyelik haragjukat, és rosszallásukat azzal fejezik ki, hogy a termelés kihelyezését szép csendben felgyorsítják.

Münteferingnek egy ponton mindazonáltal igaza van: a realizált tőkeérték-növekményre kivetett adó eltörlése nagymértékben növelte a vállalati részesedések eladását. Itt léptek be a nemzetközi befektetési alapok, amelyek részint hozzájuttatták a cégeket az égetően szükséges likviditáshoz, emellett pedig lebontották a korábbi, hagyományos tulajdonlási hálózatot. A "Germany Rt." ezzel a végét járja.

Mindebben az a jó hír, hogy a túlméretezett német konglomerátumokat hatékony méretűre zsugorították, miközben a tőkepiac is jobban el tudja látni a feladatát, az erőforrások hatékony allokálását. A rossz hír viszont az, hogy a tőke külföldre vándorol, hogy ott finanszírozzon más konglomerátumokat. Mindennek folytán ugyan erősödhet a növekedés mind belföldön, mind világszerte, sok német számára viszont nincs értelme a kapitalista forrásallokálás ezen módjának.

Volt idő, amikor a német kapitalizmusnak nagyobb tekintélye volt. A háború utáni gazdasági csoda elcsitította a kapitalizmussal szembeni szkeptikusokat. A kezdeti alacsony bérek és az olcsó valuta révén a német munkások sikerrel vették fel a versenyt az egész világgal. A bérek később gyorsan emelkedtek, s ez meghozta a prosperitás érzését. Ludwig Erhard liberális gazdaságpolitikája jól működött, ezért gyorsan elfedték a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták szociális eszméit.

A 70-es években azonban a németek átestek a ló másik oldalára, és a kapitalizmust összetévesztették az önkiszolgáló bolttal. Elkezdték felduzzasztani a jóléti államot, ennek folytán az államnak a GDP-n belüli részesedése 39 százalékról 49 százalékra emelkedett, és gyakorivá váltak a szakszervezetek által kikényszerített, két számjegyű béremelések. A gazdasági csoda elillanásának első jelei azok voltak, amikor Japán és a többi ázsiai gazdaság kiszorította a piacról a németek munkaigényes textiliparát, valamint az optikai eszközök, a precíziós mechanikai termékek és gépek gyártásának a jelentős részét. A lakosság ennek ellenére tovább hitt a vég nélküli növekedésben.

A vasfüggöny leomlása, az exkommunista államok piacgazdasági átmenete után végképp nyilvánvalóvá vált a német dolgozók versenyképtelensége. A világ legmagasabb bérköltségével termelő ország hirtelen szembesült a szomszédban felbukkanó alacsony bérű konkurenciával. Az új EU-tagállamokban a bérköltség színvonala hetede a nyugat-németországinak, Romániában és Bulgáriában tizede, Kínában pedig mindössze 4 százaléka.

Minderre a német cégek munkaigényes termelésük kihelyezésével, illetve németországi beruházásaik megkurtításával válaszoltak, ennek folytán a nettó beruházások aránya az OECD-államok sorában az utolsó előtti helyre lett elég. A háború utáni csúcson álló munkanélküliség Németország legnagyobb problémájává vált. Ez a lakosság körében riadalmat okozott, és haragot váltott ki a kapitalistákkal szemben, akik nem fektetik be újra a profitjukat. Müntefering pedig csak meglovagolta a közhangulatot, amikor kifejtette nézeteit a sáskakapitalizmusról.

Az értelmetlen reakció csak annak palástolására jó, hogy Németország problémái nagyrészt a túlméretezett szociális ellátásból és az utóbbi három évtized szélsőségesen agresszív szakszervezeti követeléseiből erednek. Azt már Marx is megmondta, hogy a gazdaság vastörvényein nem lehet vágyakozással úrrá lenni. Münteferingnek emiatt pártja alapító atyáihoz kellett volna fordulnia, mielőtt kinyitja a száját.