Miért kísértjük az elkerülhető végzetet?
Az ijesztő példák sora hosszú, kezdve az 1994-95-ös mexikói összeomlástól az 1997-98-as kelet-ázsiai, majd az 1998-as oroszországi pénzügyi válságig, illetve az olyan megrázkódtatásokig, amelyeknek Brazíliában, Törökországban, Argentínában lehettünk tanúi. Legutóbb a svájci székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) adott hangot aggodalmának azon pénzügyi kockázatok miatt, amelyeket a világ szemlátomást beépít a jövőjébe. "A pénzügyi válság által érintett államok mindegyike erőteljesen lassult" - emlékeztet a BIS. Az intézmény később utal a felhalmozott "fizetési mérlegek globális egyensúlyhiányára", főleg az USA külső deficitjére, amelyet a tartalék valutát fenntartó országok esetében "példa nélküli mértékűnek" minősít, és amelynek folytán a világ "fokozottabban ki van téve a pénzügyi zavaroknak".
A BIS olyan pénzügyi válság lehetőségére céloz, amelynek a középpontjában az USA áll, s amely mellett eltörpülne minden hasonló, ami 1933 óta bekövetkezett. E kockázatokra való válaszként azonban a BIS csak a szabványos tankönyvi ajánlásokra szorítkozik. Ezek szerint az egyensúlyhiányos gazdaságú országoknak módosítaniuk kellene a gazdaságpolitikájukat, hogy helyreálljon az egyensúly, a deficites államoknak a belföldi kiadások növekedését a belföldi kibocsátás bővülése alá kellene szorítaniuk, s hagyniuk kellene valutájuk leértékelődését, hogy termékeik versenyképesebbek legyenek külföldön.
Mindez a közgazdászok illemtudóan kódolt üzenete ahhoz, hogy az USA csökkentse költségvetési hiányát, míg más országok - például Kína és Japán - hagyják gyengülni a dollárt és erősödni saját valutájukat. Ilyenformán a BIS semmi újat vagy különösebben figyelemfelkeltőt nem ajánl.
Ha ezzel szemben az amerikai kormányra irányítjuk figyelmünket, látjuk: erőnek erejével bizonygatják, a költségvetési hiány semmilyen problémát sem jelent. Mint az egyik, az amerikai szövetségi költségvetéssel foglalkozó elemző, Stan Collender megjegyezte, "az amerikai szövetségi költségvetésért felelősséggel tartozó személyek közül szemlátomást senki sem törődik a költségvetéssel". Ez nem azért van, mert "a költségvetési bizottságok túlságosan elfoglaltak lennének - a képviselőház és a szenátus egyébként sem csinál semmi érdemlegeset -, hanem mert nem akarnak semmit tenni". A Fehér Ház költségvetési hivatalának vezetője, Josh Bolten szinte láthatatlan, miközben az elnök és az alelnök kerüli azt, hogy az államháztartásról nyíltan kelljen beszélnie.
Egy dolgot lássunk világosan: nem arról van szó, hogy a fiskális politika konszolidálásáért vezető szerepre törekvő politikusok nem tudnak hatást gyakorolni, mert ilyen - meghatározó befolyással bíró - politikus egyszerűen nincs is, aki legalább megpróbálná az USA-t egy felelősségteljesebb fiskális politikai kurzus irányába vinni. A fenntarthatatlan egyensúlyhiányhoz vezető gazdaságpolitikát követő kormányok - legyen szó az amerikai fiskális lazaságról vagy a kínai árfolyamrögzítésről - általában az általuk fontosnak tartott politikai okokra hivatkozva járnak el. A nekik címzett - a politikájuk megváltoztatását és a globális közjónak tekintett pénzügyi stabilitáshoz való hozzájárulást sürgető - felhívások általában eredménytelenek maradnak, hacsak mások nem járnak elöl a felelősségteljes magatartás jó példájával.
A nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció megköveteli egy vezető ország fellépését, amely elsőként mozdul. Az USA azonban - amely a világ legnagyobb gazdaságaként legalkalmasabb lenne erre a feladatra - elmulasztotta az adott szerep betöltését. John Snow pénzügyminiszter a közszerepléséből szinte semennyi időt sem fordított a költségvetésre, annál többet Kínára. A republikánus politikacsinálók jóval kevesebbet törődnek az ország megtakarításaival, mint a feldolgozóipari munkahelyek elvesztésével.
Ily módon bárki okkal kérdezhetné, hogy akkor "mi új van a nap alatt?" Azon ügyek listája, amelyekben a Bush-kormányzat csődöt mondott, nagyon hosszú, a jövőbeni pénzügyi válság megelőzését célzó lépések pedig nyilvánvalóan nem állnak a fontossági lista élén. A Bush-kormányzat egész működése nem más, mint vezetési hibák sorozata, így hát miért kellene kiemelni a pénzügyek gyatra menedzselését?
Tisztán gyakorlati szempontból nézve a globális pénzügyi stabilitás fenntartása olyan ügy, amelyben viszonylag könnyen lehet valódi haladást elérni. A Bush-kormányzat szemlátomást nem sokat törődik azzal, hogy a deficitcsökkentés mennyire fontos lenne Amerika számára. Fontosabbnak tekintené azonban a dolgot, ha az úgy lenne tálalva, mint ami előfeltétele azoknak a külföldi gazdaságpolitikai korrekcióknak, amelyek révén csökkenteni lehetne a belföldi feldolgozóipari foglalkoztatásra - az import miatt - nehezedő nyomást.
