Mindenki mondja, kevesen tudják

Ebben igaza is volt. A baj csak az, hogy mindeközben rengeteg a zavar ezekben a vitákban. Egy kicsit azért is, mert szinte mindenki csupán kiragad egy részletet, és azt kérdőjelezi meg, anélkül hogy az egészet nézné.

Tegyük hozzá: a zavart maga a brit kormány kezdte. Az ugyanis egyszerűen nem áll, hogy azért nem jó az EU-büdzsé, mert közel felét olyan politikára (az agráriumra) fordítják, amelyből aztán csak a népesség 4-6 százaléka részesül - miközben kutatás-fejlesztésre közösségi szinten 3 százalék sem jön össze. Tetszetős ez így, de azért azt is meg kéne említeni, hogy azért teszi ki az EU-kassza 40-42 százalékát az agrárköltségvetés, mert (közös elhatározás alapján) nincs érdemi nemzeti agrárpolitika, hanem a kormányok mindent közösen csinálnak. Beleértve a finanszírozást is.

Ha pedig a kutatás-fejlesztéshez akarjuk hasonlítani a ráfordítás nagyságát, akkor ez utóbbinál a közösségi szintű hányadba előbb még be kell számítani a nemzeti büdzséből erre költött részt is - csak így válik fair módon is összevethetővé a kettő. Ráadásul, ha így nézzük a kérdést, abból már az is jobban játszik, hogy a felelősség sokkal inkább tagállami (is), nem pedig a közösségi rezsimek ostoba torzulásának egyszerű kórtanáról van szó.

Akad zavar a közös agrárpolitika kapcsán enélkül is. A napokban például kifakadt egy információs technológiában jártas ismerősöm, méltatlankodva: "Még sohasem éltek ilyen jól a gazdák, mint most, csak tudnám, hogy minek?! Csordultig tele a magtár a tavalyi terméssel, pedig még le sem aratták az ideit!" Megint: ebben is sok az igazság. De tegyük hozzá: a magtárak - az idei évre - az EU-tagságtól függetlenül lettek csordulásig tele: a tavalyi termésnél még nem éreztette hatását az EU-támogatás, sokkal inkább a kivételesen jó időjárás. Cserébe, ha most nem lennénk tagok, minden bizonnyal sokkal nagyobb fejfájást okozna, hogy mit lehetne kezdeni a tetemes fölösleggel, aminek a kezelésében így legalább támaszkodni lehet valamelyest az ilyen esetekre bejáratott közösségi mechanizmusokra.

Ha már itt vagyunk, tegyünk egyúttal még egy zárójelet még mindig ugyanazon rezsim különféle értelmezésére. E sorok írója például jól emlékszik, hogy az 1992-ben aláírt EU-magyar társulási szerződés első tíz évének állandó visszatérő harca, fájdalma volt, hogy az EU diszkriminatív módon elutasította az uniós agrárpiac korlátlan megnyitását, amit pedig az iparcikkeknél alig fél évtizeden belül biztosított. Nos, mióta itt is eltűnt végre minden korlát, újabban amiatt méltatlankodnak sokan, hogy sorban jelennek meg a magyarnál is olcsóbb EU-piaci agrártermékek, hátrányos helyzetbe hozva a hazai gazdákat. Emiatt aztán sokan sürgős hatósági beavatkozást is sugallnának. Ebből az az álláspont látszik kirajzolódni, hogy egyesek úgy képzelték (volna) a felszabadított agrárkereskedelmet, hogy a magyar cikkek végre akadálytalanul juthassanak az EU-piacokra, de az onnan érkezőkkel szemben mi továbbra is védhessük a magunkét? (Abba most ne is menjünk bele, hogy az mindeközben láthatóan háttérbe szorul, hogy az élelmiszerárak csökkenése végső soron a vásárlók érdekeit szolgálja.)

Szóval sok minden összekeveredik itt, ami nem egy esetben maguknak a bírálóknak a felületességéből (csúsztatásából?) is fakad. Az igazán fair az volna, ha az alapoknál tennék fel a kérdést: indokolja-e az európai élelmiszer-ellátás stratégiai biztonsága az agrárium oly mértékű támogatását, ahogyan az ma fest? Ha nem - netán a források egy részére összgazdasági szempontokból sokkal inkább más szektorokban volna szükség -, akkor miként lehet ezen a rezsimen változtatni úgy, hogy a fennálló status quo megbolygatása ne okozzon társadalmi (környezeti, tájvédelmi, kulturális és szociális - tehát egyúttal politikai) felfordulást? Ha valaki komolyan akar hozzányúlni a kérdéshez, nyilván itt kell kezdeni. Csak ennek így már nem kevés politikai tétje is van. De talán még mindig jobb így - felelősen és teljes körűen - szembenézni a kérdéssel, mint ha csak a felszínen maszatolnának. Mert ezzel állandó annak kockázata, hogy a végén azt éri támadás, amit nem kéne, és az marad érintetlen, ami tényleg megérett a változásra.