Önvizsgálat London után

Több szempontból is. Egyrészt ugyanis eleddig mind London, mind pedig az öreg kontinens azt próbálta sugallni a közvéleménynek - persze a politikai korrektség határain belül -, hogy a szeptember 11-ével bejelentkező új típusú terrorizmus, valamiféle kívülről (Afganisztánból, a Közel- és Közép-Keletről, Észak-Afrikából stb.) ránk leselkedő és ránk támadó rossz, s hogy a hiba nem a mi készülékünkben, hanem odaát van. Megpróbáltuk elhitetni magunkkal azt, hogy ez az új tipusú terrorizmus a mi európai kultúránktól alapvetően távoli és idegen. Most pedig kiderül, hogy a terroristák, sajna, itt laknak közvetlen szomszédunkban, közöttünk, sőt honfitársaink. Kiderül, hogy a londoni metróban olyan fiatalok robbantották fel magukat, akik Nagy-Britanniában születtek, ott nőttek fel, ott jártak iskolába, vagyis a britek között szocializálódtak, s akikről a szomszédaik egyébként soha fel nem tételezték, hogy ilyen szörnyűségekre vetemednek. És bárki bármit is mond, ez esetben számomra csak másodrangú fontosságú, hogy az elkövetők vallásukat tekintve iszlám hitűek, származásukat tekintve pedig pakisztániak voltak.

Ha egy állam és egy társadalom a bevándorlókat csak úgy tudja befogadni és integrálni, hogy azok leszármazottai - bármilyen ok miatt is - öngyilkos merénylőként tesznek pontot életükre, azzal a társadalommal, úgy vélem, nagyon nagy baj van. Olyan baj, amelyet aligha lehet másra, a túloldalra hárítani. Ha egy állam és egy társadalom nem képes megakadályozni, hogy állampolgárainak lojalitása, kötődésük hazájukhoz erősebb legyen a szélsőséges nézetek vonzerejénél, azt az államot és társadalmat magam - legalábbis részlegesen - a működésképtelen államok és társadalmak kategóriájába sorolom. Itt nem csupán a britekre gondolok, hanem általában az európai társadalmakra. Ha ebből a szempontból tekintek a londoni eseményekre, az európai önvizsgálatot legalábbis elkerülhetetlennek látom.

Nem állítom persze, hogy a londoni események hangulata jó légkör az említett önvizsgálathoz, miként csupán remélni merem azt is, hogy a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelemben a titkosszolgálati, jogi és adminisztratív, a pénzügyi és a katonai eszközök és lépések mellett végre tényleg komoly hangsúly helyeződik a terrorizmus elleni fellépés politikai és társadalompolitikai eszközeire is. Mert például milyen oktatási és szocializációs rendszer az olyan, amelyet felül képes írni egy néhány hónapos pakisztáni vagy szíriai "vallási kurzus"? Multikulturálisan mennyire érzékeny az a társadalom, amely nem veszi észre, hogy terrorizmus elleni lépéseivel - még ha kis számban is, de - öngyilkos merénylőket "termel ki" muzulmán kisebbségéből? És folytathatnánk a megválaszolatlan kérdések sorát...

Szeretném hinni, hogy a múlt heti londoni merénylet felrázza végre Európát és az európai társadalmakat. Nem abban az értelemben, hogy még az eddiginél is szigorúbb terrorellenes intézkedéseket vezetnek be, hanem abban az értelemben, hogy végre komolyan elgondolkodunk azon, vajon nem járulunk-e hozzá magunk is az új típusú terrorizmus terjedéséhez. S nem csupán Afganisztánban és Irakban, vagy a megoldatlan közel-keleti helyzettel, de akár saját hazánkban és otthonunkban is.

Akár csupán azzal, hogy elhitettük magunkkal, hogy a globalizáció vesztesei és a velük együtt érzők tőlünk nagyon távol vannak, s problémái alapvetően nem érintenek minket. Mert valószínűleg ez a legnagyobb tévedésünk. A globalizációnak ugyanis éppen az a lényege, hogy biztonságpolitikailag elmossa a belső és a külső biztonság közötti határokat, ami óhatatlanul közvetlen közösséget teremt köztünk és a tőlünk térben talán távolinak tűnő problémák között. A londoni merénylet elkövetőinek kiléte arra világít leginkább rá, hogy a globalizáció veszteseivel és a velük szélsőségesen szolidarizálókkal nem csupán a távoli szegény Délen találkozhatunk, de Londonban, Párizsban, Berlinben, Rómában vagy akár Budapesten is. Tudom, hogy ez sokak számára talán nem túl jó hír, de azt hiszem jobb, ha tisztában vagyunk ezzel. Még akkor is, ha úgy tűnik, egyelőre nem tudunk mit kezdeni vele.