A kínai árfolyam-politika első lépése

Bármi legyen is a gazdasági hatása a valutaárfolyam-lebegtetés irányába - a dollárral szembeni, kétszázalékos felértékelés formájában - tett kínai lépésnek, a mögötte lévő briliáns stratégiát mindenképpen látni kell. A korrekció mindenekelőtt Európa és az Egyesült Államok protekcionista politikusait hozta zavarba, akik már készültek arra, hogy nagyarányú büntetőtarifákat rójanak ki a kínai árukra.

Ezek a politikusok olyan színben tűnhetnek fel, mint akik a színfalak mögötti alkudozásokat hátráltatják. Azt senki sem tudja, hogy a kínaiak mostani, picinyke lépése vajon jóval nagyobb hord-erejű intézkedések nyitánya-e, amint azt az ottani politikusok időnként sugallják. A rájuk nehezedő hatalmas, globális nyomás alatti engedménnyel a kínai vezetés mindenesetre mesterien elfojtotta növekvő kereskedelmi többletének megfékezését követelő egyre harsányabb kórust. Az igazi kérdés azonban nyitva maradt, mégpedig az, hogy Peking vajon a saját kockázatára intéz-e kihívásokat a piaci erőkhöz.

A minifelértékelés - látszólag - nem gyengítette Kína képességét, hogy a valutapiaci mozgásokat eltérítse valamely irányba. Külső szakértők korábban azt jósolták, hogy a kismértékű felértékelés rosszabb lenne, mint a semmilyen. A globális kereskedelmi egyensúlyhiányt ugyanis alig orvosolná, ezzel szemben a külföldi tőke valóságos özönét indítaná el Kína felé, s ez megrendítené az ország valutáris rendszerének védelmét, és káoszt okozna. Eddig ez nem történt meg.

A tapsot mindazonáltal még vissza kell fogni. Lehet ugyanis, hogy a spekulatív tőkebeáramlás forgatókönyve valóra válik, csak lassú ütemben. Kína ugyanis nem az a hely, ahol a befektetők szívük szerint mozgathatják a pénzüket. Az ország azzal tudja szilárdan tartani va-lutáris pozícióit, hogy a világ egyik legszigorúbb átváltási és tőkeforgalmi rendszerét működteti. Ellentétben Latin-Amerika és a volt szovjet blokk sok államával, ahol ilyen korlátozásokat gyakorta kijátszanak, Kínában a tőkeforgalmi szabályok áthágása lényegében főbenjáró vétségnek számít.

Az utóbbi ötven évben, amikor sok más ország - közöttük Francia- és Olaszország - drákói szigorítást foganatosított, az eredmény mindig ugyanaz lett: a magánszektor alkalmazkodott, és erodálta a korlátozások hatásosságát. Akár az import vagy az export hamis elszámolásával, vagy a (Kínában különösen erős utánpótlású) korrupt hivatalnokok megvesztegetésével, a magántőke megtalálja a kiskapukat, ha erre elég erős a késztetés. Lehet, hogy a kínai hatóságok valamiként fenn tudják tartani a tőkeforgalmi korlátozásokat, amint azonban az ország pénzügyi rendszere bonyolultabbá és decentralizáltabbá válik, a hatóságok már nem akadályozhatják meg, hogy az ellenőrzések rendszere ezer sebből vérezve kimúljon. Utána Kína már csak arra lesz képes, hogy az árfolyamot az amerikai kamatpolitika szolgai másolásával befolyásolja.

Hosszabb távon Peking legnagyobb gondja az lesz, hogy egy nap majd a pénz mindenáron ki akar jutni az országból, és akkor a most még legendásan nagy tartalékok sem lesznek elegendők egy fájdalmas leértékelés elhárításához. A kötött árfolyamrendszerből könnyebb akkor kilépni, amikor a felértékelődés irányába mutató nyomás észlelhető. Míg most nehéz elképzelni, hogy a spekulációs árhullám valaha is Kína ellen forduljon, az árfolyamra ható nyomások valójában egy pillanat alatt megváltozhatnak, a ma még kedvelt valuta pedig egyik napról a másikra megvetetté válhat.

Ha figyelembe vesszük az óriási jövedelemegyenlőtlenséget és a hatalmas - egyelőre leplezett - falusi munkanélküliséget, könynyű elképzelni olyan politikai instabilitást, amelynek láttán a befektetők a kijárat felé kezdenek tülekedni. Ha ehhez hozzávesszük az ország ingatag pénzügyi rendszerét és egy esetleges kereskedelmi szankció - mondjuk egy tajvani viszály miatti - elrendelését, akkor világossá válik, hogy a jüan nem lesz mindig egyesélyes fogadás.

Végezetül látni kell, hogy a kínai hatóságoknak a végletekig fontos a nyaktörő növekedés fenntartása, ha a kommunista párt meg akarja őrizni legitimitását. Amint azonban növekszik a jólét, és a gazdaság komplexebbé válik, a hitel belső allokálásában már nem lehet megkerülni a piac ítéletét, mert ezen a hídon minden feltörekvő országnak át kell mennie. A közepes jövedelmet felmutató országokban valójában a növekedés fenntartásának kényszere miatti pénzügyi liberalizáció nyomán válik a gazdaság védtelenné a válsággal szemben.

Ennek alapján jogos a kérdés, hogy vajon kell-e Kínában rövidesen nagyobb valutáris mozgásra számítani, vagy olyan árfolyam-ingadozásokra, mint az ausztrál dollár vagy a dél-afrikai rand esetében. Nos, egyik forgatókönyv sem valószínű. Az árfolyam-lebegtetés szélsőséges formáit ugyanis csak tűzokádó szabadpiaci propagátorok sürgetik, akik nem látják, hogy az ország gyenge pénzügyi rendszere nem bírna ki egy azonnali liberalizálást. Lehetnek ugyanakkor fontos fejlemények a következő 12-18 hónapban. A jüanfelértékelés első fordulójának ugyanis addig nincs vége, míg a valuta nem erősödött legalább 10 százalékot vagy többet az amerikai dollárral szemben. Kína első árfolyam-politikai lépése ennyiben csak akkor számít briliánsnak, ha az nem az utolsó volt.