Az élre törnek az Európai Unió kis tagállamai

A félelmek egy része a munkaerő-piaci változásokból eredt, ez volt az időközben legendássá vált lengyel vízvezeték-szerelő ügye. Ebben az értelmezésben a bővítés egyet jelentett azzal, hogy a gyengén képzett és olcsó keleti dolgozók beáramlása miatt munkahelyek kerülnek veszélybe. A szóban forgó kisiparos azonban mumusnak is gyenge, elsősorban azért, mert a munkaerő-áramlás már a bővítés előtt kezdetét vette. Lengyelek már a régi rendszer idején is nagy számban dolgoztak a tagországokban, például a mezőgazdaságban, a vasfüggöny leomlása után pedig tovább erősödött - mind a legális, mind az illegális - vándorlás. Emellett Franciaországban - a példa céljára választott szakmában - mintegy 6 ezer mesterember hiányzik, ezért az ottani háztartásoknak kifejezetten örülniük kellene a külföldi utánpótlásnak. Végezetül, azt már a 80-as években végrehajtott görög, spanyol és portugál csatlakozás is bizonyította, hogy a szegényebb államok felvétele nem jár jelentősebb piaci mozgással vagy megrázkódtatással.

A vitát 2005-ben igazából az teszi fölöttébb szenvedélyessé, hogy az 1980-as évekhez képest új félelmek bukkantak fel, amelyek abból erednek, hogy a tavaly felvett államok eltérő szociális modell szerint működnek, ez kikezdheti a régi tagállamok jóléti rendszerét. Ennyiben a probléma forrása nem a lengyel vízvezeték-szerelő, hiszen az igazi kihívást például a szlovákok egykulcsos - mindössze 19 százalékos - adója jelenti.

Ebben a helyzetben főleg az EU nagyobb tagállamai érzik magukat veszélyeztetve. A múltban Francia- és Németország volt az európai integráció motorja. Most a könyvesboltok polcai mindkét országban tömve vannak a nemzet hanyatlásáról szóló, vészjósló és szenzációs írásokkal.

Az 1949 utáni történelme során a Német Szövetségi Köztársaság hozzá volt szokva ahhoz, hogy benne az óriási gazdasági siker megtestesítőjét lássák. A kilencvenes évek elején, az újraegyesítés után tapasztalt receszszióból azonban valójában soha nem tudott kijutni, a növekedés végig nyomott volt, ha egyáltalán volt. A konszenzusos társadalom, amely a Wirtschaftswunder alapjául szolgált, mára a rugalmatlanság szinonimájává vált, és akadályozza a változást.

Németország környezetében több kisebb állam található, amelyek szemlátomást jobban prosperálnak a mai geopolitikai és geogazdasági környezetben. Ezek sorában nemcsak olyan, keletre fekvő és gyorsan növekvő államok találhatók, mint Lengyel- vagy Csehország, de példaként ott van Dánia, Hollandia, Ausztria vagy Svájc is, amelyekre Németország valamikor fentről tudott lenézni. Ma egy gúnyos és sokfelé használt szlogen úgy szól: "Ausztria a jobbik Németország."

Franciaországban szintén sok író foglalkozik a nemzeti hanyatlás gondolatával, rajtuk kívül pedig számos egyszerű polgár érzi úgy, hogy a globális gazdaság a francia nemzeti érdekek ellen dolgozik. Röviden fogalmazva: a nagy államokban még mindig él az a politikai elit által is táplált illúzió, hogy az állam mi mindent tud tenni a gazdasági fejlődés előmozdításáért. Velük szemben a kisebb tagországok - akár az újak, akár a régiek - jóval rugalmasabban válaszoltak a modern, globalizált gazdaság kihívásaira.

A politika képes arra, hogy a választók számára vonzó juttatásokat kínáljon, akár adócsökkentés, akár szubvenciók, akár szociális ellátás formájában. A kis országok ebben a tekintetben jóval kevésbé hajlamosak arra, hogy elhiggyék, ők határozzák meg a játékszabályokat, ennek megfelelően jóval könnyebben állnak rá kiigazító lépések megtételére. A kisebbekben jobban tudatosult, hogy az elosztás felduzzasztásával egyszerűen elűzik a termelési tényezőket: a tőke máshová fog áramlani, a munkaerő pedig ugyanabba az irányba fog migrálni.

Az adott logika a nagyobb tagállamok körében is érvényre jut: Francia- és Németország elveszíti a jól képzett szakembereit, miközben Kelet-Európából tömegesen vonzza az olcsó munkaerőt. Mivel ezek a tömegek kevéssé érzik magukat franciának vagy németnek, ezért mind jobb-, mind baloldalon egyre nagyobb tér nyílik a nacionalista érzések számára.

Az európai integráció korábbi fordulói során - például az ötvenes és a nyolcvanas évek közötti időszakban - a nagy tagállamok fölöttébb nyilvánvaló előnyökhöz jutottak, amit a politikusok könynyen el tudtak adni a választóknak. A maastrichti szerződés 1992-es érvénybe lépése után azonban megváltozott a politikai dinamika. Most az EU kisebb tagállamai azok, amelyek többet nyernek a tágabb és mélyebb integráción. Ha a nagyobb tagállamok is hasonló hozadékra akarnak szert tenni, és a politikusok vissza akarják szerezni a választók tiszteletét, akkor a kormányaiknak magukévá kell tenniük a kisebb államok logikáját, és fel kell adni a múltban tanúsított nagyhatalmi pózolást.