Mi a baj Barrosóval?

De vajon jogos-e ezeket is az ő nyakába varrni? És vajon tudott volna másmilyen elnök lenni, ha nagyon akar? Ha őt kérdeznék, nyilván azt válaszolná, hogy nem. Az igazság pedig valószínűleg ezúttal is félúton van.

Kezdve azzal, ami jó eséllyel tényleg az ő személyes hibájának róható fel: láthatóan nem tett jót neki, hogy a kormányfői székből ült át a brüsszeli bizottsághoz. Ez szemléletét oly mértékig determinálta, hogy éppen a vágyott "nagy elnöki" ambíciókat ásta vele alá. Eddig legalábbis.

Első nyilatkozatai biztatók voltak: arra utaltak, hogy átlátja az EU intézményi rendszerének bonyolultságát. A tagországok érdekeit érvényesítő tanács, a politikai és EU-állampolgári törekvéseket becsatornázó Európai Parlament, valamint az elvben teljesen szupranacionális bizottság állandó ütközésének és egymásrautaltságának sokszínűségét. Aminek ráadásul megvan az a bája is, hogy egyik sem lehet meg a másik nélkül, és éppen ezért nem is válhat abszolúttá. A bizottság nem dönthet, csak kezdeményezhet. A tanács csak arról dönthet, amit a bizottság kezdeményezett. Mindez azonban többnyire mit sem ér, ha a parlament nem ért egyet vele.

Nagyon nem mindegy, hogy ebben a háromszögben valamely intézmény miként pozicionálja magát. Nos, Barroso kezdettől fogva erős és független bizottságot szeretett volna, de közben alig titkolta, hogy az EU-döntéshozási háromszög igazi szereplőjének a tanácsot, a tagállami akaratot tartja. Ha úgy tetszik: a tanácsra tett, ahhoz viszonyítva lavírozott. Pragmatikus alapállásból e megközelítés még lehet igaz is. Ám úgy tűnik, hogy közben legalább két dolgot szem elől tévesztett. Az egyik, hogy ma már az Európai Parlamentet sem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyre kevesebb dolog létezik nélküle, ráadásul tagjai állandó kommunikációs kényszerben élnek. Mutatni akarják magukat, és erre mi sem kínál jobb alkalmat, mint a nagy médiafigyelemmel követett kemény fellépés akár a tanáccsal, akár a bizottsággal szemben.

Brutális lecke volt Barrosónak megtapasztalnia, hogy már rendes működését sem tudta megkezdeni, mert tervezett bizottsági listáját a parlament leszavazta volna, ha nem vonja vissza az utolsó percben. S történt mindez azért, mert nem vette komolyan időben az ott formálódó véleményeket. Az akkori válságból utóbb valahogy kikecmergett, de a "nagy elnöki" álmok megvalósítását finoman szólva legalábbis késleltette egy ilyen indulás.

Még súlyosabb: azáltal, hogy a bizottsági lépések formálásakor abból indul ki, mit gondol, mit enged majd a tanács, kikezdte saját maga és testülete imázsát. Brüsszeli tudósítói körökben feltűnést keltett például, hogy ugyanaz az ember, aki június közepén Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök oldalán még súlyos drámaként kommentálta az EU-csúcs végén a pénzügyi tervről folyó tárgyalás összeomlását - és aki nem is titkolta, hogy a brit politikát tartotta mindezért felelősnek -, két héttel később Londonban már csillogó szemekkel állt Tony Blair oldalán. Közös sajtóértekezletükön nem győzte méltatni az elkövetkező soros brit EU-elnökségi program érdemeit.

Tegyük hozzá: liberális beállítottságú politikusként valószínűleg őszintén is beszélt. Miként biztos, hogy őszintén fájlalta a költségvetési megállapodás elmaradását is. Azzal azonban, hogy mindeközben elmaradt a saját integritást demonstráló távolságtartás, megint csak személye és testülete súlyát gyengítette tovább.

Két kiragadott példa ez, és nem is feltétlen fair általános érvénnyel fejére olvasni őket. Végül is van még négy éve - akármivé is kinőheti magát. Adottságai általános vélemények szerint jók. Képes magával ragadni, van lendülete, jó orátor. Az is biztos, hogy az elmúlt hónapok nagy kudarcaiért egyik esetben sem tehető felelőssé. Az alkotmányos népszavazások alakulására Brüsszelnek ugyanúgy elenyésző a befolyása, mint arra, hogy miként zajlik az állam- és kormányfők költségvetési vitája.

Ha felróható neki valami, az az, hogy eddig túlságosan is az események sodrának és a tanácsi - tagországi - erőviszonyoknak rendelte alá maga és testülete működését, még tovább gyengítve az objektíve amúgy is törékeny alapokon álló brüsszeli testület legitimitását. Pedig az integrációs folyamat egésze számára ma talán jobban szükség lenne rá, mint valaha.