A sokkterápiától az altató terápiáig

A probléma nem csak a feltörekvő államokat - Indonéziát, Mexikót vagy Brazíliát - sújtja, ahol a feljövőben lévő baloldal nem talált életképes alternatívát a gazdaság liberalizálásával szemben. A jelenség a gazdag államok sorában is látható. Figyelemre méltó időbeni egybeesés, hogy a japán miniszterelnök, Dzsunicsiro Koidzumi és a német kancellár, Gerhard Schröder közel egyidejűleg kezdeményezett előre hozott választást a reformfolyamat energikusabbá tételének reményében. Németországban a munkaerő-piaci és az adóreformok látszanak legégetőbb problémának. Japánban a Koidzumi-kormány a behemót postai szolgáltatást szeretné privatizálni, amelynek pénzintézeti részlege anakondaként tartja szorításában az ország egész bankrendszerét.

Az Egyesült Államokban a gazdasági liberalizálás ugyan nem szitokszó, George W. Bush elnöknek ennek ellenére van oka a frusztrációra. Jelentős idő- és energiaráfordítás ellenére a saját pártjában sem sikerült keresztülvinnie a nyugdíjreformot célzó mégoly szerény javaslatot sem. Sőt a népszerűsége éppen, hogy esett a terv bukása folytán.

Egyes szakértők az erélytelen vezetők hivatali idejének különös egybeesésével magyarázzák a reform-erőfeszítések globális öszszeomlását. Ez a nézet értelmetlen: ha a köz elégedetlen vezetőinek a teljesítményével, akkor miért választja meg őket újra meg újra? A probléma mélyebben gyökerezik. Az emberek mindenütt bajosan viselik a technológia és a globalizáció által kiváltott gyors változásokat, s bár a globalizációnak jóval több nyertese van, mint vesztese, sokan mégis aggódnak, az ilyen választók pedig a dolgok menetének lassítását követelik a vezetőktől.

Meg lehetne magyarázni például az amerikaiaknak és az európaiaknak, hogy valójában ujjonganiuk kellene az Ázsiából származó egyre olcsóbb termékek határtalan özöne és az olcsó hitelek láttán. A politikusok legfőbb gondja azonban az, hogy a folyamatban néhány farmer vagy textilmunkás elveszíti az állását. Hasonlóképpen lehetne Latin-Amerikában és Afrikában azzal érvelni, hogy Ázsiának a természeti erőforrások iránti csillapíthatatlan éhsége tartósan megemeli a nyersanyagok és élelmiszerek iránti keresletet. A politikusok azonban itt is a halálra ítélt belföldi gyártókat védik az olcsó ázsiai versennyel szemben.

A posztjáról távozni készülő Alan Greenspan, a Federal Reserve elnöke a rugalmasságot ajánlotta a globalizációban való helytállás eszközeként. Bizonyos szinten természetesen igaza van. A mai világ azonban a tengeráramlatok gyors változásához hasonlítható: valamely régió az egyik nap még prosperál, a következőn azonban gyárai öszszeomlanak, mintha hurrikán sújtotta volna őket. Ha a változás elkerülhetetlen, akkor a gazdaságainkat rugalmasabbá kell tenni, hogy a következményekkel együtt tudjunk élni. Más út nincs. Adódik tehát a kérdés, hogy a köz miért utasítja el a rugalmasság követelményét?

A probléma az, hogy a legtöbb embert egyáltalán nem ragadják magukkal a káprázatosan gyors ütemű változások. Sokan rabjai a megszokásnak, és szeretik a kiszámíthatóságot. A minőségi szerszámgépeket készítő német munkások büszkék a szaktudásukra, de arról már nem akarnak hallani, hogy ugyanazt a tevékenységet sokkal olcsóbban el lehet végezni Lengyelországban vagy Szlovákiában. A világ sokáig irigyelte az olasz ruhaipari dolgozókat, akik most hallani sem akarnak arról, hogy át kellene képezniük magukat idegenvezetővé, azon kínaiak fogadására, akik az igényes gyártási műveleteket is átveszik tőlük. Ilyen hatalmas ellenállás láttán nem csoda, hogy sok politikai vezető legszívesebben álomba ringatná a választókat.

Ázsia természetesen más. Kína szédítő tempóban fejlődik. Az ország most öt év alatt épít több utat, repülőteret, hidat, mint Európa és az USA együtt 20 év alatt. A megrázkódtatások történelmi sorozata és a gyakorta erőszakkal kísért változások után a kínai társadalom talán jobban képes az alkalmazkodásra, mint bármely másik. Indiában - amelyről azt állítják, hogy ott "erős a konszenzus a lassú reformokra" - a dolgok lassan mennek előre, de mennek. Bár az ország még nem annyira erős tényező a világkereskedelemben, mint Kína, hatalmas lakosságszámával megállíthatatlanul nyomul előre a globális színen.

A nagy kérdés most az, vajon folytatódik-e az Ázsián kívüli reformbénultság. Vajon a politikai széljárás változása képes lesz-e ismét felerősíteni a gazdasági liberalizálás folyamatát, színre léptetve a változások olyan gerjesztőit, mint amilyenek Margaret Thatcher vagy Ronald Reagan voltak? Vajon a politikusok végre közlik-e választóikkal, ha a gazdaság tovább alszik, talán ők maguk sem ébrednek fel?

Én magam abban hiszek, hogy az altatóterápia hamarosan véget ér. Egyúttal félek, hogy a változás olyan globális válságot okoz, mint amilyent például az extravagáns amerikai hitelfelvételek felszámolása indíthatna el. Az emberek talán akkor felébrednek, és olyan politikusokra szavaznak, akik kitartanak a gazdasági reformok újraélesztése és felerősítése mellett.