Kicsi, hatékony kormány kell nekünk

Ön azt mondja, hogy a kormányzati szervezetrendszer biztosítja ugyan a jogállamiságot, de nem kellően hatékony és nem eredményes, különösen alkalmatlan a jövőbeni feladatokra. Miért?

Az államszervezet nagyságának indokoltságát objektíven mérni nem lehet. Van ugyan olyan támpont, hogy a központi államszervezet 20-25 százalékkal nagyobb, mint azt az OECD-adatok szerint az ország mérete, GDP-je, illetve a lakosság száma nemzetközi összehasonlításban indokolná. A kormányzati szervezet viszonylag alacsony hatékonyságának igazi mércéje - úgy gondolom - maga a kormányzati szervezettel szemben megmutatkozó elégedetlenség. A gazdasági szféra jól érzékelhető kritikája, az Állami Számvevőszék idevágó jelentései, a közalapítványokkal, közhasznú társaságokkal kapcsolatos, az államigazgatáson kívüli kiszervezés viszontagságait szemléltető problémák, az uniós intelmek, de magának az apparátusnak a jelzései is mind-mind a kormányzati reform szükségességét támasztják alá. A kormányzati szervezet túl nagy, túl nehézkes, egyszerre pazarló és forráshiánnyal küszködő, és torzítja a túlpolitizáltság is. Az összkormányzati stratégia megvalósítása alacsony színvonalú, végrehajtása széteső. A nyugati országokban is hasonló gondokkal küszködnek, mivel a nemzeti kormányok szolgáltatásai általában lemaradtak a globalizált gazdasági fejlődés mögött. Ezért él ma két program is Németországban a jobb kormányzatért, ezért folyik, illetve folyt a reform Ausztriában vagy a franciáknál, finneknél. Ez tehát nemzetközi tendencia, mivel a kormányzás megváltozott körülményekhez való alkalmazkodóképessége az ország versenyképességének egyik lényeges tényezője. Nekünk ráadásul úgy kell modernizálnunk a kormányzati tevékenységet, hogy egyben a rendszerváltozás átmeneti folyamatát is lezárjuk.

Milyen módon?

Két jellegzetes nemzetközi tendencia érzékelhető. Az egyik a dél-európai, különösen az olasz modell, amelyre a harsány populáris médiamarketing-politizálás a jellemző. A másik a nyugodt, kiegyensúlyozott skandináv út. E kettő között helyezhető el a német, francia, angol kormányzati modell. A magyar kormányzás az elmúlt időszakban mintha a dél-európai példa után menne, és ezt nem tartom szerencsésnek. Az északi megoldás szerintem jobb, különösen azért, mert Magyarország éppúgy kis ország, mint Finnország vagy Dánia, ahol sikeresen tették meg ezeket a lépéseket. Őket tartom követendőnek, főként a kulturális és szociális kormányzás szervezete terén. A kancelláriára vonatkozó tervekben az osztrák modellt szorgalmazom, nevezetesen: a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) nem egyszerű minisztérium, hanem az egész kormány, továbbá a miniszterelnök komplex hivatali munkaszervezete, és mint ilyen, a kormányzati közpolitikai tevékenység, valamint a központi közigazgatás irányításának intézménye. A gazdasági irányításban elsősorban a német példa állt előttem, amikor - az államháztartási és az államkincstári reform lebonyolítására hivatott pénzügyi szervezet mellett - különválasztottam a stratégai gazdaságtervezés, a befektetés- és vállalkozásösztönzés, a technológiai fejlesztés, az információs társadalom, valamint a foglalkoztatáspolitika egységesen kezelendő feladatait az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatások terén végzendő hatósági teendőktől.

Nem új keletű gond a minisztériumi gazdálkodás úgymond kiszervezése, a háttérintézmények megszaporodása.

Csak mértékkel szabad kiszervezni. A vizsgálataink azt mutatják, jelenleg abnormális mértékű a kiszervezés, elfogadhatatlanul magas a külső szerződésesek száma. A munka jelentős részét szerződéssel alkalmazott személyek, illetve gazdasági társaságok végzik. A túlzott háttérintézményi kiszervezés többek között azért történt, hogy a fölösleges minisztériumi létszámot elbújtassák. Számításaim szerint a munka majdnem ötödét külsősök végzik, ez nem helyes, és az angol-amerikai new management módszer eltúlzását jelenti. Ezenkívül takarékosságból mindenképpen szükséges lenne - éppúgy, mint Ausztriában -, hogy a kormányzati szervezet gazdálkodása egy helyen legyen. Ne legyen tehát minden minisztérium minden dekoncentrált szervezetében külön költségvetési apparátus, hanem egyetlen központi gazdasági szervezet révén bonyolódjék a közbeszerzés, a szerződéskötés az egész kormányra nézve, mert ez jelentős megtakarítást eredményezne. Ez összefügg azzal: a minisztériumokban általában a köztisztviselők mintegy fele foglalkozik csak a minisztérium főtevékenysége körébe közvetlenül tartozó ügyekkel. Azt mondom: több köztisztviselőt az érdemi munkára és kevesebbet a vezetői szintre, illetve a tág értelemben vett infrastruktúrára.

A mai gyakorlathoz képest elég forradalmi elképzelés, hogy megfordítaná a miniszterek dolgát.

Úgy gondolom, gyökeres változás kell, de forradalomra nincs szükség. Álláspontom szerint a miniszternek a kormányt kell képviselnie a tárcánál, és nem a minisztériumot a kormányban. Bár a kormányprogramon keresztül a miniszterelnök mondja meg, hogy milyen minisztériumok vannak, és kormánytagot küld azok élére, mégis, ma az a jó miniszter, aki a tárca érdekeit erőszakosan képviseli, és a költségvetésből minél többet tud kihasítani. Ha úgy készül majd a költségvetés, ahogyan azt az unió elvárja, ha majd feladatot finanszírozunk és a pénzt nem tárcánként osztják szét, akkor ez is változni fog. Jelenleg sokszor a minisztérium vágyai tükröződnek a kormányhatározatokban, és a miniszter ágazati érdekképviselőként viselkedik.

Ha "fentről" jön a feladat, biztosítható-e a szakmaisága?

Nagyon bízom ebben. A miniszter ugyanis kormánytagként a tárca politikai és szakmai vezetője, és közigazgatási szervet, nem pedig érdekképviseletet vezet. A szakmaiság erősítéséért állítanám vissza a Miniszterelnöki Hivatalban a referatúra-rendszert is, azaz a minisztériumok munkáját koordináló részleget olyan személyekkel, akik a kormányprogram alapján képesek konkretizálni, egyeztetni, közvetíteni a feladatokat és kontrollálni tudják a tárcaelképzeléseket. A modern kormányzásban majdnem minden teendő komplex, nincs tisztán építésügy, hírközlés vagy egészségügy, az egyik a másikkal összefügg.

Fontosnak tartja a civil szervezetek, érdekképviseletek együttműködését a tárcákkal. Felkészültnek is találja őket erre?

Nálunk úgynevezett félállami civil szervezetek léteznek, amelyek az uniós normák szerint nem civilek. Az unió legfeljebb 30 százalékos állami befolyást enged meg a valódi civil szervezetnek. Nálunk viszont a legtöbb civil szervezet állami támogatásból kívánja magát fenntartani. Szerintem nem mondható civilnek - mondjuk - az a gazdasági vagy közhasznú társaság, amely 90 százalékban az államnak szolgál, és az állam viseli a működési költségeit. Civil az egyesület, az alapítvány és a nonprofit társaság, amely alapvetően a tagok eszközeiből, szolgáltatásaiból, bevételeiből és nem állami támogatásból él, de nem civil egy közalapítvány. Itt a feladat a valódi civil közeg erősítése, a félállami jelleg csökkentése, illetve ha köztestületet hozunk létre, akkor az kapja is meg az állami hatásköröket. Ha például állami pénzt akarunk adni a tudománynak és van egy köztestületünk, a Magyar Tudományos Akadémia, akkor bízzuk rá a tudomány ügyét, és ne áttételesen, hanem közvetlenül a költségvetésből, normatív alapon finanszírozzuk. Szükség van továbbá az olyan döntési jogkörrel felruházott vegyes állami-társadalmi szervezetekre, mint az Országos Érdekegyeztető Tanács vagy a Szociálpolitikai Tanács, illetve a hosszú távú ügyekben a kormány partnereként fellépő Gazdasági, Szociális, Társadalompolitikai Tanács. Ezt nevezi az unió többrétegű kormányzásnak.

Véleménye szerint a kormányzat területi szerveinek kaotikus helyzete nem segíti elő a regionális államreformot. Gondolja, hogy a régiókkal harmonikusabb lesz a területi központok és a kormányzat kapcsolata?

Én elsősorban a központi kormányzattal foglalkoztam. De nyilvánvaló, hogy ha nem csinálunk valódi régiókat, akkor az uniós pénzek jelentős részétől elesünk. A franciák látványosan létrehozták a régiókat. Mások azt mondták, nem kell a pénz, ragaszkodunk a tradíciókhoz. Az angolok ezt megtehették. Mi megtehetjük? Előbb-utóbb döntésre kell jutni. A következő kormányzati szakasz egyik alapvető megoldandó problémája lesz, hogy a magyar politika hajlandó-e felvállalni a tradíciókkal szemben való regionális államreformot.

Ön jövőre, a választások után az új kormányfővel rögtön megkezdetné a változtatást, és ehhez a legfontosabb feladatokat is megjelöli. Van arra garancia, hogy elfogadja a terveket? És ha hozzálát a munkához, azt négy év múlva egy másik kormány nem veri-e szét?

A feladatokat az EU 2007-től 2015-ig szóló elképzelése határozza meg, és azokhoz alkalmazkodva javaslom a következő időszak kormányszerkezetét. Ennek most folynak a szakmai vitái, decemberre elkészülök a "végleges" javaslattal. A feladatokra figyelemmel pedig majdnem mindegy, hogy ki van kormányon. Olyan alapmodellre törekedtem, amely elfogadható lehet egy mérsékelt jobb- vagy egy mérsékelt baloldali kormánynak, liberális alapokon egyaránt vannak benne konzervatív és szociáldemokrata elemek. Ez a stabilitást jelentheti és nem a négyévenkénti szétverést, újrakezdést. Az új kormánynak természetszerűleg alkalmazkodnia kell a nemzetközi alaptendendenciákhoz, az unióban kialakult hétéves tervezési modell pedig jelentős mértékben behatárolja a kormányok mozgásterét. Ugyanakkor bőséges tér marad a nemzeti tradíciók továbbvitelére is. A javaslatom természetesen csak szervezeti jellegű, ez kiegészítendő egy kormányzati humánpolitikai, államháztartási-finanszírozási, technikai-fejlesztési (e-kormányzás, monitoring) és folyamatszervezési (követelményrendszer, minőségmenedzsment) koncepcióval. Ezek a munkák is a befejezéshez közelednek, és kezd kibontakozni egy korszerű kormányzat képe, amelynek hatékonyságához hozzátartozna a nyugodtabb politikai közélet is.