Szemben álló nézetek Amerika jövőjéről
A nemzetközi gazdasággal foglalkozó közgazdászok valószínűnek tartanak egy pénzügyi válságot, amelyet egy fájdalmas és talán hosszan elhúzódó recesszió követ. A belföldi makrogazdasággal foglalkozó közgazdászok ezzel szemben a dollár árfolyamának esedékes hanyatlásában nem válságot, hanem a növekedés gyorsításának lehetőségét látják.
Az otthoni gazdasági ügyekkel foglalkozó szakemberek nagyjából a következők szerint látják a várható eseményeket: valamikor a jövőben a külföldi jegybankok kevéssé lesznek hajlandók arra, hogy hatalmas tömegben vásároljanak dollárban jegyzett papírokat az amerikai valuta támogatására. Amint beszüntetik a nagy összegű dollárvásárlásokat, az amerikai valuta értéke esni fog, méghozzá nagymértékben.
E nézet szerint amint a dollár értéke hanyatlik, az amerikai exportcikkek vonzóbbá válnak a külföldiek számára, ennek nyomán növekszik a foglalkoztatás, a munkaerő pedig az új, vibráló exportágazatokba irányul majd. E forgatókönyv szerint a változás emlékeztetni fog arra, ami Nagy-Britanniában történt, amikor feladták a font kötött árfolyamát, és a valuta szabadon hanyatlott a német márkához viszonyítva. A fordulat hasonlatos lesz továbbá a nyolcvanas évek második felében tapasztaltakhoz, amikor a dollár értékelődött le a fonthoz, a német márkához és - mindenekelőtt - a jenhez képest.
E nézetek követőivel szemben a nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó közgazdászok sokkal zordabb jövőt látnak. Az ő várakozásaik szerint a külföldi központi bankok nagy összegű dollárvásárlásainak vége nemcsak az Egyesült Államok valutájának értékvesztését váltja ki, hanem a hosszú lejáratú amerikai kamatok hirtelen és nagymértékű emelkedését is elindítja. Ezt szinte azonnal követi majd a fogyasztói kiadások visszafogása, valamivel később pedig a beruházások csökkenése.
Azt természetesen a külgazdasággal foglalkozó közgazdászok is látják, hogy a dollár hanyatlásából profitálni tudnak az amerikai exportőrök, hozzáteszik azonban, hogy a kivitel jövedelmezőségének javulása csak tetemes késleltetéssel, talán csak egy vagy két évvel a fogyasztás és a beruházások csökkenése után jelentkezik. A folyamat részeként egy 8-10 milliós munkaerőseregnek kell feladnia a szolgáltatásokban és az építőiparban meglévő állását, és kell új munkahelyet keresnie az importhelyettesítő, illetve exportágazatokban; mindez azt jelenti, hogy emelkedni fog a strukturális munkanélküliség.
Mindezen túl azt sem lehet kizárni, hogy bekövetkezik egy pénzügyi pánik. Ennek részeként nehezen viselik el a hosszú lejáratú kamatok szintjének erőteljes emelkedését azok a hatalmas pénzügyi intézmények, amelyeknél a hosszú távra lekötött aktívákkal szemben nagy összegű, rövid lejáratú passzívák állnak. Az esedékességeknek ez az eltérése ugyanolyan pénzügyi feszültségeket, sőt csődöket okozhat, mint a 90-es évek mexikói és délkelet-ázsiai válsága vagy ebben az évtizedben az argentin fizetésképtelenség, amikor is a bankok helyi valutában kifejezett aktíváival szemben dollárban meglévő tartozások álltak, kivédhetetlen csődhelyzetet teremtve így.
Ha a nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó közgazdászok felvázolják ezt a forgatókönyvet, akkor a hazai makrogazdasággal foglalkozó kollégáik azt róják fel nekik, hogy nem értenek a monetáris politikához. Miért kellene - mint mondják - a Federal Reserve-nek engednie, hogy a hosszú lejáratú kamatok szintje magasba szökjön, ha a külföldi központi bankok beszüntetik dollárvásárlási programjaikat? Az érvelés szerint a Fed könnyedén a külföldi jegybankok helyébe léphet, ha maga vásárolja fel a hosszú lejáratú állampapírokat, s ezzel a kamatokat a teljes foglalkoztatás követelményének megfelelő, alacsony szinten lehet tartani.
A nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó közgazdászok erre az okfejtésre azzal válaszolnak, hogy ilyen eljáráshoz a Fednek nincs felhatalmazása. E szakértői csoport szerint az amerikai jegybanki szervezetnek automatikusan az árstabilitást kell előtérbe helyeznie, ha a foglalkoztatás vagy az infláció dilemmájával kerül szembe. Erre az készteti, hogy az intézményi memóriába mélyen bevésődött az 1970-es évek száguldó inflációjának emléke. A dollár értékvesztése az importárak emelkedéséhez vezet, ez a gazdaságban negatív sokként hat majd a kínálati oldalon. A Fed ebben a helyzetben kamatot emel, nem pedig csökkent, emiatt pedig nem venni, hanem eladni fogja az államkötvényeket.
Komoly, általam nagyon tisztelt közgazdászok a vitában homlokegyenest ellentétes állásponton vannak. Én magam nem vagyon elég bölcs ahhoz, hogy eldöntsem, melyik oldalnak van igaza, azt azonban bizonyosan tudom, melyik tábornak a tévedésében reménykedem.
