Nem kérek több csomagot

A konvergenciaprogram előzetes változata vitaanyagként immár olvasható. A korábbi programok megítéléséhez képest jelentős változás, hogy a számos jogos kritika mellett ezúttal dicsérő megjegyzéseket is kap a kormányzat. A program készítői végre felhagytak a számok kozmetikázásával, a kreatív könyvelési trükkök széles körű alkalmazásával; a helyzetértékelés nem hagy kétséget a problémák súlyossága felől. Voltak, akik korábban bagatellizálni próbálták Magyarország egyensúlyi problémáit, de ma már minden bizonnyal számukra is világos, hogy a radikális fordulat – beleértve a rövid távú megszorító, keresletkorlátozó intézkedéseket is – elkerülhetetlen.

A többnyire konzervatív becsléseken alapuló program első időszakára – az idei utolsó negyedévtől 2009 elejéig terjedő periódusra – vonatkozó számsorok hihetőek, sőt meglátásom szerint a külgazdasági folyamatokban jelentős tartalékot is képeznek. A gyengülő belső kereslet miatt ugyanis az export és az import növekedése közötti rés (a kivitel javára) a feltételezettnél lényegesen nagyobb lehet.

A program számos eleme persze erősen bírálható. A legsúlyosabb kritika talán a munkapiac kapcsán merül fel: nagy esély van rá, hogy a kiigazítással párhuzamosan a foglalkoztatás emelkedése helyett az inaktivitás és a munkanélküliség növekedése következik be. Ezzel együtt valószínű, hogy a rövid távú tűzoltás sikerül: 2008 végéig látványosan csökkenhet az államháztartás hiánya, és előbb lelassul a bruttó államadósság növekedése, majd 2009-től várhatóan csökkenő trendbe vált. Kérdés, hogy mi lesz azután. Valóban megindul a „létrejövő egyensúly bázisán a gazdaság és az életkörülmények tartós növekedése”? Avagy a 2010-es választások árnyékában a „húzd meg” ciklust a Magyarországon szokásos „ereszd meg” időszaka követi?

Ez utóbbit mindenképp el kell kerülni. Miközben a rendszerváltás utáni első tíz évet a gazdaságtörténet Magyarország sikeres korszakaként tarthatja majd számon, a harmadik évezred első évtizede jobb esetben is legfeljebb ellentmondásos lehet. Az Európai Unióhoz velünk együtt csatlakozott nyolc kelet-közép-európai ország között egyelőre egyedülálló történet a miénk: a rendszerváltás óta nekünk már a második húsbavágó stabilizációt kell megélnünk, miközben másutt egy keresletkorlátozó intézkedéssorozat is elégségesnek bizonyult. Pedig az ilyen csomagok fájdalmasak, tipikusan reálbér- és fogyasztáscsökkenéssel, az életkörülmények átmeneti romlásával járnak együtt. Mi következik mindebből? Az, hogy valamennyi társadalmi és szakmai csoportnak mindent meg kell tenni azért, hogy ne legyen szükség újabb stabilizációra. A közgazdászoknak a legcsekélyebb elnézést sem szabad tanúsítaniuk az adatok kozmetikázása terén, de a munkavállalóknak és a nyugdíjasoknak sem szabad elfogadniuk a bérek, illetve a nyugdíjak ugrásszerű emelésére tett javaslatokat – ehelyett inkább a mérsékelt, ugyanakkor hosszú távon is fenntartható pálya elérésére kell törekedniük.

Ezekről az alapelvekről 2009-től sem szabad majd elfeledkezni. Annál is inkább, mivel a konvergenciaprogram legbizonytalanabb időszaka éppen akkortól számítható, és nem csak a politikai ciklikusság kísértése miatt. Nehezen hihető, hogy a potenciális GDP növekedése még öt év múlva is 4 százalék közelében lesz – a 3–3,5 százalék közötti előrejelzések lényegesen reálisabbnak tűnnek. Az aktivitás és a foglalkoztatás gyorsuló növekedése fenntartható egyensúly mellett ugyanis csak akkor valósulhat meg, ha a közoktatás és az egészségügy reformlépései szinte maradéktalanul sikeresek lesznek, és a nyugdíjrendszer finanszírozási kockázatait is sikerül legalább részben semlegesíteni. Ellenkező esetben újabb csomag jön…