A Blairtelen EU

Nyilván korai lenne még politikai „Blair-nekrológot” írni. De már a várható változás fényében sem érdektelen belegondolni, mit is jelentett a brit miniszterelnök tíz éve az Európai Uniónak. Vajon veszít vagy nyer az integráció ügye a leendő változáson?

Minden brit politikus azzal a hátránynyal indul a kontinensen, hogy az integráció fellegváraiban általában „rossz (nem igazi) európainak” tartják a szigetországot. Tegyük hozzá: az imázst maguk az érintettek provokálták, midőn a brit politika többnyire ellene van mindennek, ami mélyítené az integrációt. Elemzők szerint történelmi tapasztalatokon alapuló szemléletbeli különbségről van szó.

Az elmúlt évszázadok kontinentális tanulsága az, hogy csak akkor lehet tartós a „békés egymás mellett élés”, ha az országok nemcsak szövetségeket kötnek, de egy kicsit össze is olvadnak: érdekközösségbe kerülnek. A brit diplomácia ilyet sosem élt meg.

Sokkal inkább abból profitált, hogy önállóságát megőrizve szövetségi politikával igyekezett számára előnyös képleteket kialakítani. A brit mentalitástól „zsigerből” idegen minden, ami egy picit is csorbítja a szuverenitást. Az EU létének kiindulópontja viszont éppen a szuverenitásmegosztás.

Egyfajta permanens EU–brit konfliktus tehát kezdettől fogva „programozva” van. Kiélezettsége mindenkoron attól függ, vajon a politikusok mennyiben képesek mindezt kezelni. Blair érkezése azért váltott ki megkönnyebbült sóhajokat, mert akkor már másfél évtizede tartott a napi huzakodás a brit konzervatív kormányokkal.

Kezdetben igazolta a várakozást. Aláírta az európai szociális chartát, lehetővé tette a schengeni egyezmény beemelését az alapszerződésbe, élére állt egyfajta európai védelmi képesség megteremtésének, mi több, még azt is lehetővé tette, hogy a Nyugat-európai Unió beolvadjon az Európai Unióba. (Más kérdés, hogy ezekkel megvolt a maga célja: így mindenekelőtt az, hogy döntő brit befolyást szerezzen az európai védelmi politika alakításában. De ez nem zárta ki, hogy lehetett egyfajta érdekegybeesés a brit és az európai általános integrációs törekvések között.)

Idővel persze Blairből is kiütközött a „brit politikus”. Így képtelen volt döntő engedményre a brit visszatérítés kérdésében, miként az alkotmányos szerződés vitáiban jottányit sem tudott engedni az adópolitika bármely szeletének akár csak részleges „közösségiesítésében”. Nem volt híján bizonyos „mérgezett cukorkáknak” a tavalyi brit offenzíva az „innovatív Európa” programjának a meghirdetésével sem. A szükséges újításokat ugyanis úgy bátorította, hogy közben a hagyományos európai kohéziós intézményeket készült szétzilálni. És a brit lelkesedés az EU bővítéséért sem csupán magasztos célokat szolgál, hanem legalább ennyire az integráció felvizezésének szándékát is magában foglalja.

A végső csapást azonban sok országban a blairi politika kedvező hozadékaira az iraki válságban tanúsított Amerika-pártiság jelentette. Blairt addig sokan úgy tartották számon, mint aki előtt még – miniszterelnökségének majdani lezárultával – fényes európai jövő állhat. A túlexponált Amerika-barát szerep azonban erőteljesen kompromittálta őt sok fővárosban.

Mégsem lehet megtagadni, hogy elődeihez képest sokkal nyitottabb európai politikát képviselt. Az említett „átállások” az európai oldalra – szociálpolitikában, védelmi politikában, belügyi együttműködésben –, az innovációs és energetikai programok meghirdetése maradandó értékek, és elemzők szerint kérdéses, vajon hasonló irány az utód idején is fennmaradhat-e.

Meglehet, Barroso szavai egykor még látnokinak bizonyulhatnak: „Nagyon fog hiányozni nekünk.” De ez már az EU–brit politika általános alakulásáról is véleményül szolgál majd.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője

Fóris György-->