A privatizáció korlátai

Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter a tőle megszokott vehemenciával ecsetelte a privatizáció folytatásának előnyeit a napokban az általa vezetett tanács ülése után. Úgy vélte, az államnak meg kell szabadulnia a Volán-társaságoktól, a Magyar Postától, az MVM-től és a Szerencsejáték Zrt.-től is. „Fizessenek értük nagyon sok pénzt, ezt... pedig fordítsuk az államadósság csökkentésére” – érvelt Kóka, hozzátéve, hogy a magánkézben lévő vállalatok jobban működnek, mint az államiak.

Fiatal kora ellenére a miniszternek sikerült hamar átvennie pártjának gyakorta doktriner gondolkodásmódját, amely az adócsökkentés tavalyi felelőtlen áterőltetésekor is megmutatkozott. Pedig a liberális pártnak itt is érdemes lenne egy kicsit felemelnie a tekintetét, körbenézni és észrevenni a világ változását. Kóka érvelése ugyanis lehet, hogy jól hangzott volna a 90-es évek közepén, a magánosítás hajnalán, mára azonban eljárt felette az idő.

Amit a miniszter az államadósság leépítésével kapcsolatban mondott, az a Horn-kormány idején valóban fontos indok volt az „állami ezüst” kiárusításához. A szocializmusból örökölt, nyomasztó adósságteher csökkentésének kétségkívül ez volt a leggyorsabb módja, miután az adósságelengedés komolyan nem került napirendre a rendszerváltáskor. Csakhogy ez az érv most felettébb hamisan cseng attól a koalíciótól, amely 2002 után úgy adott ismét lendületet a privatizációnak, hogy ezzel egy időben masszív eladósodási pályára állította az országot. Vajon létezik-e bármilyen garancia arra, hogy nem ismétlődik meg például a Budapest Airport esete, ahol a bevétel fele folyó kiadásokra ment el az Állami Számvevőszék jelentése szerint?

Talán ennél is izgalmasabb azonban Kóka érvelésének a folytatása, amely a magántulajdonos jobb hatékonyságát emeli ki. A miniszternek illene végre továbblépni ennél a közhelyes leegyszerűsítésnél. Mára ugyanis szinte kizárólag olyan vagyontárgyak maradtak az állam tulajdonában, amelyek nem piaci környezetben működnek. Hatékonyságnövelés – költségcsökkentés és racionalizálás formájában – ezekben az esetekben is elképzelhető, de mostanra számtalan példa van szerte a világon arra, hogy a monopolhelyzetben működő magántulajdonosok – ha tehetik – elkényelmesednek, visszaélnek a pozíciójukkal, hiszen értelemszerűen nem a közjó emelésében érdekeltek, hanem a profitban, a részvényesi érték növelésében. Az eddigi tapasztalatok alapján tehát minden privatizációs tranzakció előtt érdemes feltenni a kérdést: van-e verseny az adott piacon? Ha ugyanis nincs, akkor a privatizáció pozitív hatása kimerülhet az egyszeri állami bevételekben, illetve a szükséges fejlesztési beruházások átvállalásában.

Az SZDSZ csőlátása a magánosítás ügyében egyébként nem egyedi Magyarországon: a Fidesz – igaz, ellenkező előjellel – hasonlóan dogmatikusan kezeli a kérdést. A legnagyobb ellenzéki párt szinte betegesen ragaszkodik az állami vagyonhoz; a gazdasági, pénzügyi szempontok józan mérlegelése helyett gyakran érzelmi alapon ítéli meg az adott ügyleteket, erősítve a társadalomban sajnálatosan meglévő tőkeellenes hangulatot. Az MSZP pedig – amelyben keverednek az állampárti és a zsákmányszerző erők – néha ellenáll ugyan koalíciós partnere nyomásának, gyakran azonban enged, ha osztogató hajlamának kiélésére így találhat fedezetet. Paradox módon egyébként mindkét oldal magatartásában fontos szerepet játszik a klientúraépítés: az állami vagyon hívei a pozíciók elosztásával és a közpénzek kicsatornázásával, a „privatizátorok” a vagyon tartós átadásával igyekeznek kiépíteni holdudvarukat.

A lényegről viszont eközben alig esik szó: mára a tisztességes verseny erősítése, a szabályozott és ellenőrzött liberalizáció jóval nagyobb kihívássá vált, mint a magánosítás öncélú erőltetése. És itt Kóka miniszter úrnak is lenne még igen sok tennivalója.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője