Az egyenlőtlen európai növekedés kihívása

A német fellendülés azonban nemcsak meglódította Európában a növekedést, hanem sokkal egyenlőtlenebbé tette azt. Németországban az expanzió jóval erősebb lett, mint Francia- vagy Olaszországban. A németek az áttörést a nagyvállalati szektoruk drámai átszervezésével érték el, ennek során az országban egy „csendes forradalom” ment végbe 2001 és 2005 között. Történt ez úgy, hogy az elemzők és a kommentátorok a gazdaság lassú, átfogó növekedésével foglalkoztak, miközben a színfalak mögött – nagyrészt észrevétlenül – fontos változások mentek végbe.

Különösebb harsonaszó nélkül sikerült a dolgozókkal elfogadtatni, hogy hosszabb ideig dolgozzanak, nagyobb fizetés nélkül. Ezzel Németország javítani tudta a versenyképességét a világpiacon az euróövezet más nagyobb államaival szemben, ahol nem ment végbe termelékenységi forradalom, sem hangos, sem csendes. A fordulatnak azonban időre volt szüksége, hogy láttatni tudja az eredményeit.

Az euró bevezetése előtt a Németország és nagyobb szomszédai közötti reformszakadék nem okozott volna problémát. A reformokban lemaradó államok valutája leértékelődött volna a márkához képest, és esetleg a kamatszintet is csökkentették volna. Erre azonban most már nincs lehetőség. A kiemelkedő német gazdasági növekedés felvitte az euró árfolyamát és a kamatokat olyan szintre, amelyet az ő gazdaságuk még könnyen elvisel, azonban már nyomást fejt ki az euróövezet lemaradóira. Az a kamatszint, ami megfelelő lenne a franciáknak és az olaszoknak, az a németek számára túl alacsony. Ebben a helyzetben a lemaradók – például a franciák, az olaszok és a portugálok – számára az egyre versenyképesebb németekkel fenntartott valutaunió egy kellemetlen választási kényszert jelent: vagy felgyorsítják a saját reformjaikat, vagy állandó stagnálás vár rájuk.

A választás nem könnyű. Ha a politikai akarat meg is lenne, a reformfolyamat időt vesz igénybe, és nehéz elindítani. A kellőképpen motivált Németországban 4-5 évre volt szükség a változások végrehajtásához. A tartós stagnálás azonban a reformokban leszakadó államok számára sem elfogadható. A krónikus pangás ugyanis túl magas ár lenne, amelyet az euró bevezetéséért kellene fizetni.

A politikusok természetesen ódzkodnak attól, hogy szembesülniük kelljen az elfogadhatatlan (a tartós stagnálás), az elképzelhetetlen (az euró feladása) vagy a nehezen végrehajtható (azaz a reformok) közötti választással. Franciaországban például valamennyi elnökjelölt fenntartja azt az irreális célt, hogy – bennmaradva a monetáris unióban – fel kell vizezni az Európai Központi Bank árstabilitási mandátumát, konzultációs kényszert kell előírni a bank és a kormányok között, imigyen módot lehetne teremteni az egységes valutának a franciák érdekei szerinti manipulálására.

Ez nem más, mint menekülés a valóság elől. A valutaunió megváltoztatását célzó, lényeges kérdésekben csak az összes tagállam egyetértésével lehet dönteni, és erre nem lehet számítani. Emellett Jean-Claude Trichet EKB-elnököt sem lehet megfélemlíteni a franciák nyomásával, hogy folytasson lazább monetáris politikát. A bankvezetőt ugyanis kemény fából faragták, aki a korábbi pályafutásával is igazolta, hogy kész kiállni a francia politikusok ellenében. Ha akkor nem tudták meghajlásra kényszeríteni, amikor az intézmény vezetőjeként a Banque de France függetlenségét védelmezte, akkor ez most sem fog sikerülni.

Az EKB kormányzótanácsának januári ülésén például Trichet lényegében előre jelezte, hogy márciusban – kevéssel az áprilisi francia elnökválasztások előtt – kamatemelésre kerül sor, és a kötelességét bármilyen politikai nyomás ellenére teljesíti. A bankvezető kötelességtudatában a döntő elem a maastrichti szerződés, amely az EKB elsődleges feladatává teszi az árstabilitás előmozdítását. Franciaországban azonban egyesek – mégpedig nem csak a politikai baloldalon – mindezt szeretnék megváltoztatni. Ennek egyik módjaként arra késztetnék az Európai Parlamentet, hogy – mint demokratikusan választott intézmény – határozza meg az EKB tevékenységének céljait, mintha a maastrichti szerződés nem egy demokratikus folyamat eredményeként jött volna létre.

A krónikusan alacsony kamatokat és az euró leértékelődését célzó, erőskezű beavatkozással el akarják téríteni és az Európai Parlament szolgálójává akarják tenni az Európai Központi Bankot. A reformokat illetően Franciaország így lekerülne a horogról, mégpedig Németország rovására, amelynek nem kívánt inflációs nyomással kellene szembenéznie.

Ezzel az okfejtéssel azt kellett volna bemutatni, hogy a reformszakadék és az ebből eredő egyenlőtlen növekedés miként tudja szétzilálni az európai gazdaság szövedékét, és egymással szembeállítani a partnerországokat. Az európai kohézió megőrzése és a saját gazdasági helyzetük javítása végett Francia- és Olaszországnak nagyobb reformtempót kellene most diktálnia önmagának, mint amilyent Németország követ, ahelyett hogy ez utóbbi lassulására számítanának.

Copyright: Project Syndicate, 2006 @ www.project-syndicate.org

A szerző a Stanford Egyetemen működő Hoover Intézet vezető kutatója