Megkérik az árát
Washington – az alaszkai Fort Greely és a kaliforniai Vandenberg támaszpont mellett – a rendszer harmadik és egyben egyetlen amerikai területen kívüli pillérét e két országban tervezi felépíteni. Az 5000 km hatósugarú radart az Olomouc közeli Libaván vagy a közép-csehországi Jincén, az ellenrakéták silóit és indítórendszerét pedig talán Wicko Morskiében, de mindenképpen valahol a Balti-tenger partján.
A lengyel sajtó első kommentárjai – és ismerőseim – szerint az elkövetkezendő fél évben alighanem igen izgalmas és tanulságos alkudozás folyik majd Washington, Prága és Varsó között. Radosław Sikorski lengyel védelmi miniszter ugyanis már tavaly meglehetősen magasra srófolta a rakétabázis lengyelországi telepítésének árát. A Washingtonnak átnyújtott Sikorski-listán a lengyel sajtó szerint többek között az alábbiak szerepeltek:
• rövid és közepes hatótávolságú rakétákat elhárítani képes Patriot rakéták (PAC–3) vagy ún. hadszíntéri nagy magasságú légtérvédelmi (THAAD) rakétarendszer lengyelországi telepítése;
• szorosabb lengyel–amerikai hírszerzési együttműködés (főleg a keleti – értsd: orosz és posztszovjet – relációban);
• a NATO-n belüli lengyel javaslatok erőteljesebb amerikai támogatása (pl. egy hírszerzési NATO-bázis telepítése Lengyelországba);
• a telepítendő rakétavédelmi rendszernek a lengyel légierő F–16-osaival való együttműködése;
• lengyel vállalatok és kutatóintézetek bevonása a rakétavédelmi rendszer kiépítésébe (számítások szerint a rakétavédelmi projekt egészére szánt 50 milliárd dollár 0,7 százalékából meg lehetne kétszerezni a lengyel költségvetés tudományos kutatásokra szánt évi 200 millió zlotyját);
• a rendszer működésének során Lengyelország szuverenitásának tiszteletben tartása (az amerikaiak ugyanis különleges státust szeretnének).
A jobban értesültek szerint a fenti lista „mohósága” – különösen egy atlantista szövetséges részéről – olyannyira meglepte Washingtont, hogy lengyel–amerikai relációban közel fél évig szó sem esett rakétavédelemről és telepítésről. Most úgy tűnik, hogy végül az USA mégis beadta a derekát. Pedig Radosław Sikorski formálisan a fentieket csupán 300 hektárnyi lengyel földnek a bérléséért vagy megvásárlásáért kérte. Ráadásul egy olyan projekttel kapcsolatban, amelynek eddigi kísérletei legalábbis ellentmondásosak, amelyet az Amerikai Fizikai Társaság alig négy éve még „utópiának” nevezett, s amelynek megvalósulását a lengyel sajtó sem veszi biztosra. Sőt Varsóban még azt is elismerik, hogy a rakétavédelmi rendszer – ha meg is valósul – a lengyel biztonság szempontjából katonai értelemben nem oszt és nem szoroz. A lengyel–amerikai stratégiai szövetség pedig az iraki és afganisztáni vállalások után mostanában nem igazán szorul megerősítésre. Vagyis ez egy nagy biztonságpolitikai biznisz – magyarázzák lengyel barátaim. Egyesek a nemzetközi nagypolitikába való belépés lehetőségét látják a projekthez történő csatlakozásban, mások Lengyelország hosszú távra szóló biztonsági garanciáját, megint mások a tudományba való befektetést, s persze vannak olyanok is, akik megelégednének a 2 milliárdos lengyel beruházásban rejlő aprópénzzel is.
Bár magam nem vagyok híve az amerikai rakétavédelmi elképzeléseknek, bevallom, tetszik ez a mostani varsói magatartás. Tetszik, hogy a lengyelek, akik oly sokszor mutatkoznak doktrinernek nemzeti érdekeik érvényesítésében, s akik kül- és biztonságpolitikájukat mindig határozott elvekhez kötötték az elmúlt tizenhat évben, időről időre látványos példát mutatnak arra, hogy a modern biztonságpolitika olykor bizony nem egyéb, mint egyszerű üzlet. Politikai és gazdasági értelemben egyaránt.
Persze irigykedve mondhatnánk: rendkívül kicsi az esélye annak, hogy a lengyelek fenti számításaiból minden bejön. De lássuk be: most, hogy felkérték őket, szinte biztos, hogy valamit nyernek…
A szerző biztonságpolitikai szakértő
