Mentsük meg adókkal a jövőt a felmelegedéstől!
Az ExxonMobilt, Dick Cheney amerikai alelnököt, fizetett szolgáikat és önámító követőiket leszámítva ma már csaknem mindenki megérti, hogy ha az ember szénhidrogént éget el, szén-dioxid kerül a levegőbe, és ez a vegyület ott egy óriási paplanként fejti ki hatását, felfogva és visszaverve a Föld felszínére az onnan érkező infravörös sugárzást, felmelegítve a bolygó egész légkörét. Azt is sokan megértik, hogy a tényleges globális felmelegedés a létező modellek által sugallt mértéknél nagyobb vagy kisebb is lehet, ez a bizonytalanság azonban nem adhat mentséget a tétlenségre. Ennek a bizonytalanságnak éppen arra kellene ösztönöznie, hogy többet tegyünk a hatásos védekezésért, mintha pontosan tudnánk, hogy a folyamat az előrejelzések középértéke szerint fog végbemenni. Végezetül abban is csaknem mindenki egyetért, hogy a kormányoknak, a nem nyereségérdekelt intézményeknek és az energiaipari vállalatoknak egyaránt többet kellene fordítaniuk olyan technológiák kifejlesztésére, amelyek alkalmazása nem jár szén-dioxid-kibocsátással. Vizsgálni kellene emellett, hogy a már a légkörbe juttatott káros gázokat miként lehet megkötni akár erdőkkel, akár az óceánokkal, növelve a Föld által kibocsátott és fogadott energia hányadosát.
Az is nyilvánvaló, hogy a következő néhány generáció során az éghajlatváltozás kezelésének terheiből nagyobb részt kellene vállalniuk a fejlett ipari államoknak. Ők ugyanis könnyebben járhatnák be a további ipari fejlődés és a gazdagság felhalmozásának kevésbé energiaintenzív útját. Erre ma sem Kína, sem India nem képes, és tisztességtelen dolog lenne, ha őket emiatt büntetnénk. Ma annak lenne itt az ideje, hogy támogassuk – és ne hátráltassuk vagy meghiúsítsuk – azon intézmények kiépítését, amelyek a következő évek folyamán irányítanák a globális légköri felmelegedésre adott válaszunkat.
A közgazdászok szeretik a dolgokat a költségeik felől megvizsgálni, ha pedig látják valamely magatartás pusztító hatását, akkor azt szívesen megadóztatják. Az egyének az adóztatás folytán a pénztárcájukon érzik azt a destruktív hatást, amelyet okoznak. Ha például az üzemanyagfaló terepjárók használatára nagyobb teher hárul, akkor ezzel a kollektív bölcsességet be lehet vonni annak eldöntésébe, hogy káros mellékhatások miatt bizonyos magatartást meg kell változtatni.
Az adót azonban helyesen kell megállapítani. Ha egy terepjáró a városban 15 kilométer alatt elfogyaszt négy liter üzemanyagot, és ezzel három kilogramm szénvegyületet juttat a levegőbe, akkor adódik a kérdés, hogy a felhasznált mennyiségre 0,05, 0,50 vagy 1,50 dolláros adót rójunk-e ki. A kérdésről vallott nézeteink az idők során változhatnak, jelenleg azonban tekintsük inkább olyan morális-filozó-fiai ügynek az adó mértékét: mennyivel tartozunk a késői utódainknak?
Az ausztrál közgazdász, John Quiggin egy felvillanyozó vitát közöl a honlapján (http://johnquiggin.com), amelynek végkövetkeztetéseként 0,50 dollárral kellene megadóztatni egy gallon (4,5 liter) üzemanyagot, mert a szén-dioxid-kibocsátás visszafogását célzó költségek jó befektetést jelentenek a jövőbe. Ha feltételezzük, hogy az egy főre jutó jövedelem világméretben 2 százalékkal növekszik évente, akkor – figyelembe véve a globális felmelegedéssel járó károkat és alkalmazkodási költségeket – a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését célzó, mostani 70 dolláros kiadástöbblet kifizetődő lenne, ha 2100-ban az egy főre jutó gazdagság – 2006-os vásárlóerő-paritáson – 500 dollárral lenne nagyobb.
Másfelől a világ ma szegénynek tekintendő: az egy főre jutó átlagos éves GDP (vásárlóerő-paritáson) mintegy 7000 dollár. Ha a technológia tovább fejlődik és egyenletesen terjed el, akkor – évi 2 százalékos növekedést alapul véve – arra lehet számítani, hogy 2100-ban az egy főre jutó jövedelem (ugyancsak vásárlóerő-paritáson) eléri az 50 ezer dollárt. Ennek alapján – érvelnek egyes kritikusok – ma nekünk nagyobb szükségünk van a 70 dolláros többletre, mint lesz utódainknak a következő századfordulón arra az 500 dollárra, amelyhez a globális éghajlatváltozás elhárítása révén juthatnak.
Amit azonban a kritikusok gyakorta elfelejtenek, hogy ugyanezt a logikát a mai világra is alkalmazni kellene. Az Egyesült Államokban, Japánban és Nyugat-Európában az átlagos egy főre jutó jövedelem 40 ezer dollár körül van, a világ szegényebbik felében azonban a 6 ezret sem éri el. Ezért ugyanazon hatás eléréséhez a fejlett világban ma 500 dollárnyi adót kellene kivetni a fejlődő államokban érvényesítendő 70 dolláros pótlólagos teherrel szemben.
Röviden összegezve: ha a világ gazdagjai ma zsugoriak a jóval gazdagabb utódaikkal szemben, és ezért készek egy valóságos környezeti káoszt rájuk hagyni, akkor jóval bőkezűbbnek kellene lenni a világ szegényeivel szemben. Ha pedig ma a gazdagok zsugoriak a világ szegényeivel szemben, akkor sokkal bőkezűbbnek kellene lenniük a saját utódaikkal szemben. Legalábbis így kellene eljárni, ha azt akarjuk, hogy a lépéseink valamiféle morális elvekre támaszkodjanak, szemben Leonyid Brezsnyev felfogásával, aki azt vallotta: „amink van, ahhoz ragaszkodunk”.
Copyright: Project Syndicate, 2006
@ www.project-syndicate.org
