Nyertesek és vesztesek a globalizáció korában

Romániában kétszáz kínai varrónő rátámadott igazgatójára, nagyobb bért követelve – lapunk minapi híre akár a globalizáció görbe tükre is lehetne, arra azonban mindenképpen alkalmas, hogy rávilágítson a folyamat összetettségére. Hiszen bár a globalizáció következményei mindenkit érintenek, hasznáról vagy káráról már alaposan megoszlanak a vélemények, ráadásul a rá adandó válaszok is különbözőek.

Már abban sincs teljes egyetértés, hogy hol tartunk a globa-lizációban. Egyesek szerint a világ csak a 90-es évek közepétől nyílt ki igazán, a kommunikáció olcsóbbá és gyorsabbá válásával. Richard Baldwin brit közgazdász szerint ugyanakkor ez igazából már a második – az elsővel részben párhuzamosan tartó – hullám. Szerinte az első lökést a vállalatok életében már a XIX. század vége felé megadta a szállítási költségek csökkenése, ez a kereskedelmi korlátok lebontásával párosulva lehetővé tette, hogy a termelés a fogyasztás helyétől távol történjen.

A különbségtétel a két hullám között azért is fontos, mert míg az első esetben ágazatok és cégek között folyt és folyik a verseny, ahol a gazdag országok lemondanak bizonyos munkaerő-intenzív iparágakról, és a tudásintenzív ágazatokra koncentrálnak, addig a második kiszervezési hullám inkább bizonyos feladatokat, tevékenységeket érint. Baldwin szerint ilyen például India szoftver- vagy rendszerfejlesztésben mutatkozó előnye, ez nemcsak egy vállalatot vagy szektort érint, hanem a bankszolgáltatásoktól kezdve a repülőgépjegy-foglalásig számosat. Mindennek azért van jelentősége, mert míg az első esetben főként a gazdag országok alacsonyan képzett dolgozói veszíthetik el munkahelyeiket, az utóbbiban épp fordítva: a fodrász vagy a bolti eladó munkáját nem lehet úgy kiszervezni az olcsóbb telephelyekre, mint a könyvelőét vagy a mérnökét.

Ha már a nyerteseknél és veszteseknél tartunk, az országok szintjén egyszerre kusza és tiszta a kép. Bonyolult, hiszen manapság, amikor valamilyen mértékben szinte minden termék összetevője több országban készül, nehezen értelmezhető David Ricardo komparatív előnyökről szóló elmélete, amelynek közismert példája a portugál bor és az angol posztó kereskedelme. Ugyanakkor a nemzetközi statisztikák viszonylag egyértelműen jelzik, hogy az utóbbi években a gazdagabb és szegényebb országok közötti rés folyamatosan szűkül, ezt a globalizáció pártolói – így például az amerikai Heritage Foundation konzervatív elemzői – egyértelműen a gazdasági szabadság térnyerésével magyarázzák. A föld két legnépesebb országának, Kínának és Indiának látványos felemelkedése döntő szerepet játszott abban, hogy 2000-ben a világ népességének már alig 6 százaléka került a Világbank által meghatározott szegénységi küszöb alá, szemben az 1970-ben mért 15 százalékkal.

De mi van az egyes országokon belül? Nos, a globalizáció ebben a vonatkozásban épp ellenkező hatást látszik kifejteni, legalábbis a gazdagabb országok esetében bizonyosan. Nagy általánosságban megállapítható, hogy a szabad tőkeáramlásnak és a nyitott piacoknak köszönhetően nő a jövedelemkülönbség a társadalom felső részét képező vezetők, menedzserek és a középosztály között (lásd ábránkat). Ez alapvetően azért van, mert míg az első csoport jövedelmét az új környezetben egyre hatékonyabban működő vállalatok profitja határozza meg, addig az utóbbiak bérét folyamatos nyomás alatt tartja a globális szinten újonnan megjelenő és mindinkább kihasznált olcsó munkaerő.

Hogy hol lesz a folyamat vége, az ma még nehezen megjósolható. Az mindenesetre látszik, hogy sokakat felkészületlenül ér a világméretű a verseny, és munkahelyük elvesztése miatt a globalizáció ellen fordulnak. Ez természetesen politikai szinten is manifesztálódik, akár mérsékelt, akár szélsőséges formában. A negatív következmények mérséklésére adandó válaszokkal azonban érdemes csínján bánni.

Egyrészt a globalizáció és a szabadpiacok a világgazdaság kivételes prosperitását eredményezték az elmúlt években, amit egy esetleges visszafordulás komolyan visszavethet. Bármiféle protekcionizmus ellenlépést szül, és ez rontja az összhaté-konyságot, és megfosztja a vásárlót a korábban megszokott olcsó terméktől. Ráadásul a bezárkózással a gazdagabb országok valószínűleg csak saját maguk versenyképességét ásnák alá, miután az új ázsiai gazdasági nagyhatalmak kezdenek saját lábukra állni. A globalizáció okozta munkahelyvesztéseket egyébként technikailag is igen nehéz pontosan elválasztani attól, amelyet a technológia fejlődése vagy pusztán egyéb piaci ésszerűsítés indokol – hívja fel a figyelmet a The Economist. Ugyancsak játék a tűzzel a jövedelemadózás progresszívabbá tétele, amit egyes szakértők javasolni szoktak. Ezzel a vesztes csoportokat kompenzálni lehetne ugyan, de könynyen kijátszható, és nem ösztönöz teljesítményre.

Komoly kihívással kell tehát szembenézniük a fejlettebb országok kormányainak. Ha nem tesznek semmit, akkor a vesztesek száma robbanásveszéllyel fenyegető társadalmi feszültségeket gerjeszthet. Ha rosszul és meggondolatlanul avatkoznak be, az okozott kár nagyobb lehet, mint a kérészéletű eredmény. Valószínűleg azok járnak hát a legközelebb az igazsághoz, akik az oktatási és képzési rendszer fejlesztésében látják a megoldás kulcsát, amelynek mobil és gyorsan alkalmazkodó munkaerővel kellene ellátnia a piacot. Ezzel legalább mérsékelni lehet valamennyire a folyamat legveszélyeztetettebb csoportjainak kockázatát. Mert azért felső vezető ugye mégsem lehet mindenkiből.