Európa innovációs térképe
Ha valaki, ő nyilván tudja, mit beszél. Hazája, Finnország igazán nem dicsekedhet előnyös gazdasági adottságokkal: Európa perifériáján fekszik, nyersanyagban és energiában szegény, piaca kicsiny. Mégis – a lényegében hasonló helyzetben lévő Dániával és Svédországgal együtt – évek óta az európai „innovációs térkép” élenjáró országa. Olyan EU-tagok ők, amelyek tényleg elmondhatják, hogy kihasználják, nem pedig elszenvedik a globalizációt.
Sok tekintetben közéjük tartozik Hollandia, kisebb részben Belgium, a „nagyok” közül egyes vonatkozásokban Németország, helyenként Nagy-Britannia, meg persze a sokat emlegetett „ír csoda” is. Az utóbbi esetében nem árt annyiban árnyalni a képet, hogy azért a „csoda” helyenként kívánnivalókat is hagy maga után (elsősorban infrastrukturális, valamint szabadalmi tekintetben). Másrészt a látványos ír felfutást olyan egyedi tényezők is alaposan megtámogatták, mint a különleges amerikai–ír kapcsolatokon alapuló masszív tőkebeáramlás.
A kérdéskör egésze a héten ismét előtérbe kerül, lévén, hogy csütörtökön és pénteken a szokásos márciusi „gazdasági csúcstalálkozójukra” ülnek össze az EU állam- és kormányfői. Ennek során a már jól ismert menetrend szerint áttekintik az úgynevezett lisszaboni folyamatot, miközben igyekeznek további ösztönzést adni a szociális és környezetvédelmi szempontok szerint is elfogadható, fenntartható összeurópai gazdasági növekedésnek és versenyképességnek.
Igazából már az is tudható, hogy ezúttal a reménybeli közös energiapolitika jelenti majd a megcélzott fogáspontot. Ez valóban az egyik legfontosabb láncszeme a lisszaboni programnak. De csak az egyik. Ahogy mondani szokás: szükséges, de nem elégséges. A hosszú távra szóló tényleges megoldást továbbra is az innovációs képesség mind teljesebb vertikumának a bátorítása jelentheti. Ami kezdődik a gazdasági igényeket lefedő – műszaki-természettudományi igényeket is kellően kielégítő – oktatási struktúrával, s folytatódik a kutatás-fejlesztési részarány növelésével. Társul a mind nagyobb számú hazai szabadalmi terméssel, a vállalkozóbarát szabályozási környezet megteremtésével, és elvezet egészen a hatékony működést megtámogató (információtechnológiai) infrastruktúra kiépítéséig.
Olyan útvonal ez, amelyen az említett északi országok szívós következetességgel haladnak előre, s amelynek főbb állomásait az írek is bejárták. (Ehhez képest tanulságos a portugálok esete, akik viszont részben tévútra tévedtek. Ők is szegény országként kezdték, ők is tetemes közösségi támogatást kaptak. Csak míg a zöld szigeten e pénz nagyját oktatásra, képzésre, innovációs képességre fordították, addig Portugáliában főként infra-
struktúrára költötték. Persze, ahol nincs út, ott azt is építeni kell. De azzal, hogy ennyire lemaradt például az oktatás, a ma már korszerű portugál infrastruktúrát egy alig versenyképes gazdaság próbálná fenntartani – egyre több nehézséggel.) Szakértők szerint ez az „innovációs vertikum” jelenti a „lisszaboni képesség” igazi receptjét, és való igaz, hogy az említett, jól teljesítő tagországokban a fenti tényezők többnyire mind együtt vannak.
Ilyen szempontból is tanulságos néha Brüsszelből a magyarországi politikai-gazdaságpolitikai vitákra tekinteni. Amelyeknél, bár sokszor vehemensek, de mintha éppen a konkrét innovációs vonatkozások – érdemükhöz képest – még kevésbé állnának előtérben. Talán nem is véletlen hát, hogy ugyanezen indikátorok tekintetében többnyire tetemesen el is maradnak a magyar mutatók, nem csupán az „élenjáróktól”, de az EU-átlagtól is. Pedig a nyersanyag- és energiaszegény Finnország, Dánia esete és hasonló példák arra utalnak, hogy ezen a játszmán nyerni is lehet. De csak ha komolyan veszik.
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
