Mérleg kérdőjelekkel
Az eredeti ötlet lényege a szuvere-nitásmegosztás volt. Úgy, hogy a nemzetek feletti és a nemzetek közötti mechanizmusok egymást kiegészítő egységet alkossanak. Annak belátásán alapult ez, hogy hatalmi paktumok erőltetése helyett a szabályozott, átlátható összefonódás lehet a tartós béke alapja.
Mi a baj ezzel mára? Nem kevesebb, mint hogy a szuverenitásmegosztási és – anyagiakban is megtestesülő – szolidaritási hajlandóság érezhetően csökken. A háborús veszély elmúltával (elfelejtésével) erősödik a hajlam a befelé fordulásra.
Szerencsére közben él a képlet másik oldala is: az integráció ma már olyan adottság, amely maga is hat, és bizonyos önmozgása van. A közös pénz, a külső határok védelmének közös érdeke, a bűnözéssel és terrorizmussal szembeni fellépés szüksége, a külső – környezeti, gazdasági –, globális kihívásoknak a tagországok erejét meghaladó nyomása, a megbolonduló időjárás és a fogyó energia mind objektív tényező. Amelyek a nemzeti szuverenitás maximumára törekvő szándékokkal szemben az ellenkező irányba nyomnak.
Ez az oka, hogy végül mindenki kész nekiülni a lehetséges kompromisszumok kihordásának. Ezekben mindannyiszor az a tét, hogy összebékítsék a létező adottságok és kihívások megkerülhetetlenségét a saját politikai ingerküszöbök és nemzeti törekvések optimumával.
A kérdés valahol generációs is. A háborút megélt korosztály számára még alapvetés volt az összefonódás ésszerűsége. A kétpólusú világban élő generáció(k)nak a hidegháború jelentett napi élményt, amelyben az EK védelmet és offenzív fellépést nyújtott a másik pólushoz képest. Ezek oltárán ki-ki áldozni is könnyebben kész volt. A mindettől egyre távolabb kerülő generáció(k) számára a viszonyítási pont ma már egyre inkább csak a pillanatnyi előnyök mérlegelésén alapul. Ami sajnos nem jelenti, hogy az első generációs megfontolás érvényét vesztette volna. Csak éppen ma már nem evidens.
Mi ad esélyt az integráció folytatásához? A külső adottságok kényszerítő erejéről már szóltunk. Ami rásegíthet erre, hogy az egyenleg a (pénzügyi, politikai, intézményi) ráfordítás és a nyert hozadék között az utóbbi oldalára billen. Az áru, a tőke, a szolgáltatás, a munkaerő szabadabb mozgásán mindenki többet nyer prosperitásban, mint ha külön állnának. A környezetvédelmi normák együttes alkalmazásával az állampolgár létfeltételei együttesen javulnak. Attól pedig, hogy a belső érdekellentéteket többnyire felülírja a közös nevező szüksége, az összetartó tényező marad a meghatározó, nem pedig a nemzeti érdekek végletessége.
Az tehát továbbra is érvényes, hogy a szabályozott összefonódás egyenértékű a háborúmentességgel. Miként az is, hogy végső egyenlegében nemzeti alapon is előnyösebb együtt (lemondásokkal és ebből eredő veszteségekkel) törekedni valamire, mint külön-külön, a nemzeti célok hozadékát az állandó ütközések miatt csak töredékesen érvényesítve. Az is igaz, hogy az EU-országok többsége külön még annyira sem tudná az érdekeit érvényesíteni a globális közegben, mint ha a szuverenitásmegosztás révén közösen lépnek fel.
Összefoglalva: addig, amíg a prosperitás meghaladja a költséget, a kohézió lefogja a szembefordító indulatokat, s amíg együtt hatékonyabban fel lehet lépni a külső világ kihívásaival szemben, mint külön – az EU léte is igazolt.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a mozgásforma, a keret, a prioritás nem változhat. Kell is változnia, legyen bár szó az intézmények működéséről vagy annak újragondolásáról, vajon mi legyen a fontossági sorrend mondjuk a közös agrárpolitika, az innováció és a leendő energiapolitika (vagy éppen a környezetvédelem, a belügyi együttműködés) között. Egyet nem szabad megtenni: a képlet egészét gyengíteni. Létjogosultságát az első ötven év már éppen eléggé bebizonyította.
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
