Epekedő vendégvárás
A Magyarországhoz hasonló kisméretű, nyitott gazdaságokban az idegenforgalmi egyenlegnek kiemelt jelentősége van. Ezekben az országokban a vállalati szektor technológiai modernizációs kényszere a lakosság szinte csillapíthatatlan fogyasztási éhségével párosul, amelyet a hitelfelvételi lehetőségek állandó bővülése is táplál – mindez együtt tipikusan ahhoz vezet, hogy az áruimport tartósan és számottevően meghaladja az exportot. A külső pénzügyi egyensúly és a nemzeti valuták értékállósága szempontjából a beutazó turizmus mutatói tehát kiemelt súllyal esnek latba. Szélsőséges esetben a napfényre és a tengerparti turizmusra szakosodott országokban (pl. Bulgária, Horvátország) a nyári szezon sikere az adott év növekedési és egyensúlyi eredményeinek is meghatározója lehet. Más országokban (Csehország, Szlovénia) az idegenforgalmi szezonalitás ugyan lényegesen kisebb, de a gazdaság egészének teljesítménye ott is erősen függ a turisztikai eredményektől, a beutazó turisták és az eltöltött vendégéjszakák számától, valamint az idegenforgalmi költéstől.
A magyar idegenforgalom jellege szerint inkább az utóbbi csoportba tartozik. Nekünk nem annyira a turizmus szélsőséges szezonalitása okoz fejfájást, hanem sokkal inkább egy speciális hatás: legnagyobb küldő országunk, a teljes beutazó idegenforgalomban még ma is közel 30 százalékos súlyú Németország turistáinak immár egy évtizede megfigyelhető gyors és trendszerű csökkenése. Az utóbbi öt évben emellett visszaesést regisztrálhattunk második-harmadik legfontosabb küldő országunk, Ausztria esetében is. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a 2004–2005-ös reménykeltő megugrás után az angol fapados sör- és legénybúcsú-turizmus kereslete is mérséklődni látszik, és Magyarország meszsze nem tudott a sörnagyhatalom Csehországhoz hasonló nagyságú szeletet kihasítani ebből a turisztikai szegmensből.
A nyugat-európai latin országokból ugyancsak bizonytalan a növekedés. Egyértelműen javuló tendenciákat csak a környező, felzárkózó kelet-közép-európai országok esetében figyelhetünk meg: Lengyelországtól Romániáig valamennyi volt szocialista országból kifejezetten dinamikusan nő a beutazók száma. A Kopint-Tárki kutatásai ugyanakkor felhívják a figyelmet: ez a folyamat hosszú távon korántsem automatikus, és alapvetően a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok általános élénkülésével magyarázható. A nyugat-európai turizmus közelmúltbeli alakulása alapján jól azonosítható ugyanis egy sajátos kockázat: jelesül az, hogy a jólét bizonyos szintjének elérése után a korábban részben itt nyaraló középosztály tömegesen más célpontok (Horvátország, tengerparti dél-európai és biztonságosabbnak tekintett arab országok) felé fordul. És ne legyenek illúzióink: a belföldi turizmus idei látványos megugrása részben ugyancsak a hazai középosztály átmeneti szegényedésének következménye – azaz az életkörülmények javulásával a ma itthon nyaraló magyarok közül is sokan külföldre utaznak majd.
A jelenlegi trendeket és adottságokat tekintve a magyar beutazó turizmus kilátásai tehát nem igazán irigylésre méltóak. A makropénzügyi stabilitás valószínű javulása, az áremelkedés lassulása, hosszabb távon pedig a reménybeli euróövezeti tagság ugyan kétségkívül mérsékli majd a magyar turizmus pillanatnyilag tapintható versenyhátrányait, de a stratégiai problémát, a német turisztikai kereslet folyamatos mérséklődését önmagukban nem oldja meg. Az üzleti és a konferenciaturizmus, valamint a kulturális és a környezeti, illetve életmódturizmus terén zajló professzionális fejlesztések mellett a kulcs – mint a gazdaság számos más területén – itt is az oktatásban van. Hogy ne csak epekedve, de nyelvtudással és a vendégváráshoz szükséges hétköznapi készségekkel is felvértezve várjuk a Magyarországra érkező beutazókat.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
