A számonkérés napja az amerikai gazdaságban

A történet kezdetei visszanyúlnak a 2001-es receszszióig. George W. Bush elnök akkor – Alan Greenspan Fed-elnök támogatásával – kikényszerített egy a gazdagoknak szóló adócsökkentést, amely azonban nem volt alkalmas arra, hogy a gazdaság egészét kiemelje a dotkom buborék kipukkadását követő recesszióból. E hibát korrigálandó a Fed számára nem maradt más választás, mint a kamatok csökkentése – egészen a példátlan, egyszázalékos szintig –, ha teljesíteni akarta a növekedés és a foglalkoztatás fenntartására szóló mandátumát.

A dolog akkor működött, de attól lényegesen eltérő módon, mint ahogy a monetáris politika normális körülmények között hatni szokott. Az alacsony kamatok általában arra késztetik a cégeket, hogy több hitelt vegyenek fel a beruházásaik növeléséhez; ennek során a növekvő eladósodottsággal szemben azonos értékű, produktív eszközállomány jön létre.

Mivel azonban az évtized elejének recessziójában eleve jelentős szerepe volt a korábbi időszak túlinvesztálásának, ezért a kamatcsökkentés nem tudta számottevően ösztönözni a beruházásokat. A gazdaság növekedett ugyan, de nagyrészt azért, mert meggyőzték az amerikai családokat, hogy érdemes refinanszírozni a jelzáloghiteleket, és célszerű jobban eladósodni, a pénzt pedig el kell költeni. Amíg pedig a lakóingatlanok árai az alacsony kamatszint nyomán emelkedtek, addig az amerikaiak figyelmen kívül hagyhatták az eladósodottságuk növekedését.

A valóság azonban az, hogy még ez sem tudta megfelelően ösztönözni a gazdaságot, ezért egyre több embert kellett rávenni mind több hitel felvételére, ehhez pedig le kellett szállítani a hitelképességi normákat, s ez életre hívta az elsődlegesnél rosszabb – a „subprime” – jelzáloghitelek rendszerét. Ennek részeként a saját előtörlesztési hányadot is egyre lejjebb szállították. Voltak átmenetileg negatív törlesztésű jelzáloghitelek, mert a fizetett részletek a kamatokat sem fedezték, ami még nagyobb kölcsönök felvételére ösztönzött. A – például 6 százalékos – fix kamatozású hitelek helyébe a változó kamatozásúak léptek, ezek hozamát a rövid lejáratú kincstári papírokéhoz kötötték. Az úgynevezett „beugrató ráták” révén még ennél is alacsonyabb fizetéseket kötöttek ki az első néhány évre; ebben az volt az igazi rászedés, hogy a hitelfelvevők számára a dolog pénzügyileg túl bonyolultnak bizonyult, így nem értették meg, igazából mire vállalkoznak.

Alan Greenspan még rá is játszott a hiedelmekre. 2004 februárjában például kijelentette, hogy „sok lakástulajdonos tudott volna dollártízezreket megtakarítani, ha már korábban változó kamatozású hiteleket vett volna fel”. Vajon Greenspan tényleg arra számított, hogy a kamatok permanensen egy százalékon – valójában negatív reálkamatszinten – maradnak? Arra vajon nem gondolt, hogy mi lesz a változó ráták szerint eladósodó szegény amerikaiakkal, ha egyszer a kamatok – egyszer nagy bizonyossággal – emelkedni fognak? Ez a magatartás felpörgette a gazdaságot, de csak idő kérdése volt, hogy bebizonyosodjék ennek a teljesítménynek a fenntarthatatlansága.

A rövid lejáratú hitelkamatok megkezdődő emelkedése ellenére a számonkérés dátumát továbbra is ki lehetett tolni, mert rögzített kamatozásra még mindig lehetett új adósokat toborozni. Különös módon ugyanis a rövid lejáratok drágulását most nem kísérte a közép- és hosszú lejáratú kamatok emelkedése, részint azért, mert a külföldi központi bankok óriási, kihelyezhető tartalékokat halmoztak fel.

Végül azonban a lakásingatlan-buborék mégis kipukkadt, a csökkenő árak miatt sokaknak rá kellett jönniük, hogy a törlesztendő jelzáloghitel több, mint amennyit a lakásuk vagy a házuk ér. Másoknak látniuk kellett, hogy a növekvő kamatok miatt nem tudnak majd törleszteni. Túl sokan lettek azok az amerikaiak, akik nem alakítottak ki pénzügyi tartalékot a költségvetésükben, amire egyébként a jutalékaikban érdekelt jelzálog-hitelezők nem is ösztökélték őket. Amint pedig az ingatlanpiaci buborék kipukkadását előre látni lehetett, ugyanúgy meg lehet jósolni a következményeket: a lakásépítések és -eladások száma esik, az eladatlan ingatlanok állománya pedig halmozódik.

Egyes számítások szerint az utóbbi hat év folyamán a foglalkoztatás és a kibocsátás növekedésének kétharmada származott az ingatlanszektorban tapasztalt fellendülésből, ez a felvett hitelekkel együtt hozzájárult a tékozló fogyasztáshoz. A lakáspiaci buborék arra ösztökélte az amerikaiakat, hogy a lehetőségeiken túl éljenek, emiatt a nettó megtakarítási ráta az utóbbi években valójában negatív volt. Azután pedig, hogy a növekedésnek ez a motorja leállt, nehéz elképzelni, hogy az amerikai gazdaság miként kerülheti el a lassulás kínjait. Az egészséges fiskális viszonyokhoz való visszatérés hosszú távon kedvező hatással fog járni, rövid távon azonban elkerülhetetlenül csökkenti majd az összesített keresletet.

Van egy régi bölcsesség arról, hogy emberek hibái miként élnek tovább, jóval a távozásuk után is. Mindez igaz Greenspan esetében. Ami pedig Busht illeti, nála már a távozása előtt is érezhetjük ténykedésének következményeit.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtanprofesszora